Szeretettel és gépfegyverrel vár az Európai Parlament

Pénteken volt szerencsém villámlátogatást tenni az EP-ben. Olyannyira magával ragadott az élmény, hogy még tizenkét óra elteltével is tágra nyílt szemekkel kortyolgattam a jázminteát a brüsszeli szálláshelyem szivecskés paplanja alatt – de nem azért, mert előtört belőlem az europatrióta, s elérzékenyültem volna. Figyelem: epés bejegyzés lesz.

Mielőtt rátérnék az eseményekre, szeretném leszögezni, hogy a politika még mindig csak elvont-elméleti szinten érdekel, és nem érzem tisztemnek kardoskodni bárki vagy bármi mellett, illetve ellen. Mindössze azért mentem el az Európai Parlament csilivili üvegpalotájába, mert látványosságként érdekelt.

Most mondhatnám, hogy újságíróként ciki lett volna enélkül hazajönni, de az efféle elvárások hidegen hagynak: engem az sem zavar, ha egy valahol megcsodált épületnek, műalkotásnak egyszerűen nem tudom a nevét. A pillanat fontos, nem a lexikon, és abból a Wiertz utca 60. alatt tényleg feledhetetlen jutott. (Mármint pillanatból, nem lexikonból.)

Üres.
Üres.

Az alapvetően látogatóbarát épületkomplexum már távolról követeli, hogy „gyere be, nézz meg, bébi!” Hatalmas „Visit EP” feliratok és nyilak mindenhol, Parlamentarium fantázianevű tájékoztató centrum meg szuvenírbolt, villogó futófény, több négyzetkilométernyi üvegfelület, tágas külső terek…

Egyszerűen lehetetlen volt olyan perspektívát találni a fényképezővel, hogy a nagyra nőtt közéleti mézeskalácsházikó-feelinget közvetítse. Igazából csak a megfelelő szöget kerestem, amikor valaki határozott „no, no, no!”-val megálljt intett.

Először az apró kijelzőn vettem észre a méteres gépfegyvert szorongató, katonai egyenruhás úriembert, aki társával együtt engem figyelt. Ahogy mindenki mást is közben, ám látszott rajtuk, hogy a fényképezőm elrakatása mindkettejüknél prioritást élvez.

Egy pillanatig bambán pislogtam rájuk a cicafüles sapkám alól, mígnem egy öltönypantallóban didergő, szemüveges fazon is megjelent az ajtónál, és nagyon idegesen, nagyon franciául, nagyon hadonászva buzdított a fotózás abbahagyására. A nyílt utcán, a szabadság eszményének fellegváránál – engem, a turistát.

Tudom én, hogy terrorfenyegetettség meg ilyesmi, de milyen demokrácia, milyen szabadság és milyen együttműködés az, amit fegyverrel, ráadásul suttyomban kell védeni? Ha kijelentjük, hogy hasonló természetű támadásra csak így lehet felelni, máris a szemet szemért elvnél tartunk, amely az ókori Mezopotámiában és bizonyos szubkultúrákban most is megállja a helyét.

Ott viszont érdekesen veszi ki magát, ahol percekkel később végighallgattam, hogy mi, európaiak tulajdonképpen egy nagy család vagyunk. A nagy család plusz gépfegyver párosításról pedig nem pont az EU jutott eddig eszembe, hanem egy másik fogalom, de ez már az én bajom.

Meg az is, hogy a tizenöt perces, körülbelül százméteres parlamenti sétához reptérinek megfelelő biztonsági ellenőrzésen kellett átesni. Önmagában nem zavart volna a dolog, hiszen az sem feszélyez különösebben, ha egy boltban belenéznek a táskámba, mert a benne hagyott címke miatt becsipog.

Ironikusnak találtam viszont, hogy a lépésszámláló kütyüm némi riadalmat keltett, és külön magyarázatra szorult. „Activity tracker, fitness tracker, step counter…” – mondtam a fazonnak, aki csak akkor nyugodott meg, amikor egy gombnyomás után meglátta a kijelzőn a kilométereket. (Amíg ez lekötötte, valaki beslisszolhatott volna mögöttem egy kézigránáttal, de tökmindegy.)

Reménykedtem benne, hogy szuper dolgot fogok látni, ha már sokkal hosszabb ideig álltam sorba, mint Ferihegyen. A látogatói térben immár lehetett fotózni, melyhez a tagországok két méter magas zászlósora ideális pózolási hátteret jelentett. Visszatért a mézeskalács-feeling, mosolygott a nép. Nagyobbacska iPod méretű audioguide-ot kaptunk, ezt nyakba akasztva az egyik fülünkre kellett csíptetni.

Ekkor kezdődött az atomdurva „egy család vagyunk”, „mindenkinek a véleménye számít”, „az ön parlamentje”, „az ön képviselői” szöveg. A túláradó szóhasználat alapjáraton is érdekes – tekintve, hogy három hazai EP-politikust nem tud megnevezni az átlagember, mint ahogy azt sem, mi a búbánatról tanácskoznak itt, hiába fordítják-tolmácsolják iszonyat pénzekért az összes hivatalos nyelvre –, a mindent átható, erőszakba torkolló félelem megtapasztalása után pedig pláne.

A „túra” során odasétálhattunk az előcsarnok liftjéhez, amely felvitt egy összetartozást és közös gyökereket szimbolizáló nonfiguratív-absztrakt szoborhoz, majd a plenáris ülésterem következett, ahol a karzaton leülve hallgathattuk végig a digitális idegenvezető jóvoltából, hogy milyen világmegváltó kétperces felszólalások derítik fényre Európát – a nyakbalógatós készülék apró kijelzőjén eközben mosolygó vagy éppen hevesen mutogatva interpelláló politikusokat lehetett látni. (Magyar nem volt köztük, csak olyat vágtak a bejátszásba, aki számít.)

A tizenöt perc úgy jött volna ki, ha a végén egyenként megtekintem a ketyerén valamennyi tagország információs irodájának címét, képviselőinek névsorát, valamint az EP-pártok arányát és összetételét. A készülék leadása után kordonok és „belépni tilos” feliratok között kanyarogva kellett elcaplatni a kijáratig, hogy az első – mindegy, merre tartó – buszra felszállva visszacsöppenjek a csodába, melynek azelőtt részese voltam két napig.

Már akkor éreztem, hogy ez a rész annyira kilógna az élménybeszámolóból, hogy jobb külön kibökni…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. Elképzeltem milyen félelmetes jelenség lehettél cicafüles sapkában és fényképezőgéppel. Nem csodálom, ha mindegyikük szívszélütést kapott, teljesen megértem őket. :D

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s