High-res version

„Kipróbálnám, milyen érzés síelni…” – fogalmazódott meg bennem még novemberben, mire a sors néhány héten belül levélben, meghívóval felelt. Karintia szeretettel várt vendégségbe, hogy négy napig etessen, itasson, szórakoztasson… miközben bemutatja nekem a sportágat, ami félelemmel és csodálattal töltött el egyszerre.

Csütörtökön kora reggel indultunk Budapestről Klagenfurtba, hatan újságírók, jó kis mikrobusszal. Tömött bőröndöt vonszoltam magam után, tele sícuccal: kabát, nadrág, aláöltözet, kesztyű, zokni, blabla. Hátizsákomban pedig futurisztikus szemüveg lapult, a hihetetlen formában teljesült kívánság mementója. Igazából előtte, közben és utána is végig olyan volt, mintha álmodtam volna. Még akkor is, amikor szegény síoktatónkat kegyetlenül lebaszarintotta a gyerekpálya tányéros felvonóját kezelő mérges fritz, miután harmadjára is tomporon találtam magam.

De most vissza az első napra! A Szlovénián át vezető hatórás út első állomása Karintia „fővárosa”, Klagenfurt volt. Ebéddel nyitottunk az egyik leghíresebb helyi kajáldában (és a régió turisztikai vezetőjének társaságában), ahol rögtön közöltem a kísérőnkkel, hogy engem máris megvettek kilóra. A párolt zöldségekkel és burgonyakrokettekkel tálalt konyakos-borszószos sertéssült, a vaníliasodóval leöltött túrós rétes meg a házi sör igencsak jólesett a profi idegenvezetővel megoldott városnézés előtt. Szerencsére nem volt túl hideg, így békésen sétálgattunk a fehér márvánnyal meg macskakövekkel borított utcácskákon.

Aztán mikrobuszba be, hegyre fel, irány a végcél, Nassfeld! A magasságkülönbséget valamennyi érzékszervünkkel egyszerre tapasztaltuk a kanyargós – ám a hóban is tisztán, csúszásmentesen tartott – szerpentineken, a sötétben viszont semmi sem látszott belőle. A sokcsillagos hotel parkolójába gördültünk, ahol a fotocellás ajtón belépve pazar látvány fogadott minket: az előtér kandallójában tűz ropogott, végtelen sok pihe-puha párnás ülő- és fekvőhellyel körülvéve. A szobámban üvegfalú fürdő (kád, zuhanyzó, két mosdó – hát persze), franciaágy, sarokkanapé, falikárpitba rejtett hangulatvilágítás, ahogy kell. A konferenciateremben a nassfeldi turisztikai menedzser tartott nekünk prezentációt, és finom, puha anyagból készült sapkát meg sálat is kaptunk.

Vacsoránál szedtem egy jó adag zöldséget, csöpögtettem rá a nyolcféle fűszeres olaj valamelyikéből (csilis-fokhagymás, azt hiszem), választottam a tucatnyi sonka, sajt és kenyér közül, majd jóízűen falatozni kezdtem. Erre megjelent a pincér, és kérdezte, hozhatja-e az előételt. Merthogy a saláta téma négy fogásból csak egy, hiába lapátolhatsz a keretein belül korlátlan mennyiségű mangó chutney-t a narancssárga héjú sajtkülönlegességhez. A teljes menü ismertetésétől ezúttal eltekintek, ám mivel ízkompozíció-központú luxushotel-adagokról beszélünk, szépen elfért a saláta mellett minden. Egy kis beszélgetés után hamar nyugovóra tértünk, hiszen rá kellett pihenni a péntekre.

A program: délelőtt és délután is síelés, nulláról kezdve. Télisport-múltam némi oviskori szánkózással egyenlő, melynek alkalmával lelkesen húzattam magam a szüleimmel. Sajtóutas kis csapatunk első útja a felszerelés-kölcsönzőhöz vezetett, ahol mindannyian kaptunk sisakot, botot, bakancsot és lécet. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy aki a síelést habkönnyű siklásnak vizionálja, baromi nagyot téved. Engem jó előre figyelmeztettek, hogy a síbakancs inkvizíciós segédeszköznek is beillő szerzet, és ahhoz képest legalább kellemesen csalódtam, mert „csak” hadműveletszerű felcsatolást igénylő, robotzsaru-járást biztosító, többkilós lábbelinek érzékeltem. A pályán azonban hamar kiderült, hogy ott mászkálni kizárólag ilyenben lehet.

Mert ami a pályán van, az egy vattacukros meseország a magamfajta „fél centi hótól már kitör a tömeghisztéria” jelmondatú éghajlatról érkező gyereknek. Nálunk tízévente egyszer van fehér karácsony, Nassfelden pedig egy méter(!) havat jósoltak a hétvégére(!). Ausztria leghóbiztosabb, legnaposabb, leglegebb síparadicsoma ez. A valóság csúszós-süppedős talaján azonban felmerült bennem a kérdés: hogy’ a búbánatba’ kell egyáltalán megfogni a sílécet? Vállra fel, mellettem lévőket nem pofán legyintve, világos minden. Kivéve, hogy miként lehet stabilan állni ezen az izén, mert rohadtul könnyen megmoccan alattam – ez a lényege.

Már az első néhány síkterepes próbálkozás alkalmával is sikerült parádésakat taknyolnom, de nem fájt, mert tompította a hó. A csapatból négyen voltunk síszüzek, de őket csak addig tartottam sorstársaknak, amíg őstehetségnek nem bizonyultak hozzám képest. A megállást célzó hóeke az első kunszt, amit abszolválni kellett: ennél a két léc eleje hegyesszöget zár be, miközben a vádlit előredöntve, feneket szarókutya-pozícióban tartva terpeszt a sportág szerelmese. Én valahányszor megfelelően tartottam valamelyik testrészemet, az összes többit hirtelenjében már nem, így Pé, az oktatónk személyes kihívásnak tekintette:

„Alexát meg kell állítani, nincs mese!”

Próbálkozott magyarázattal, mutogatással, maga elé rakott bottal, végtelen türelemmel… A vége mégis mindig az lett, hogy nagy sebességgel nekicsapódtam szemből szegénynek, reflexből átöleltem, ő meg keljfeljancsi-módjára visszahúzott mindkettőnket. Egyszer métereken át csúsztunk latintáncos-nőthátradöntős figurában, míg a hátam mátrixos hajlékonysággal beállt a talajjal párhuzamosra. De állva kecmeregtem ki a helyzetből, Pé becsületére legyen mondva.

A gyerekpályán totyogva – azaz pingvinezve, ahogy a saját mozgásstratégiámat megfogalmaztam – egyszer valahogy vészes közelségbe került egy meredekebb lejtő. Olyannyira, hogy menthetetlenül elindultam rajta, pedig hát akarta a fene. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a sebes lesiklás kitörő öröme, aztán a korábbi instrukciónak megfelelően csak eldobtam magam oldalra, hiszen hiába tudok ilyen svunggal menni, ha megállni még nem. Feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy minden oké, lecsatoltam a lécet, a vállamra vettem, majd robotzsaruként visszacaplattam az emelkedőre. Két síelés között hüttében ebédeltünk (nekem sütőtök-krémleves és mennyei halas saláta), utána pedig némi pihenést követően átsétáltunk vacsorázni Olaszországba.

A síelés semmiféle frizurát vagy festéket nem tűr, így azon az estén megpróbálkoztam egy szempillaspirállal, amelynek köszönhetően pandamaciként zártam a negyedórás caplatást a hófúvásban. Mehettem volna a mikrobuszban is, persze, de csábítónak tűnt a határon csak úgy átballagni. Minimum piros vonalat vártam, ám mindössze egy tábla hirdette, hogy Itáliába értem. Meg a hatalmas pizza, melyet egy kolleginával megosztott tiramisu-profiterol-pannacotta desszerttál követett, mellé maró grappával és mézédes bombardinivel. Vállalhatatlan poénokkal, visítva röhögéssel, illetve a Felicita rögtönzött karaokézásával zárult az este – s kiderült, hogy a dalszövegben „d’amore che va” szerepel, nem pedig „csá, more”.

Szombaton folytatódott a halálra etetés és a síkiképzés. Reggelire bármi és minden, négyféle körözöttől kezdve a prosciuttón át a görögdinnyéig, aztán hegyre fel. Igen ám, de valami egészen fura csapadék, afféle tűként szurkáló havas eső esett, ami ellen csupán egy darabig védett az öltözet. A délelőtti oktatást fenekünkre tapadt jeges-vizes nadrággal zártuk, továbbá ronggyá ázott telefonokkal – még jó, hogy az enyém tokban lakik, így nem lett semmi baja.

alpok-tempty

Ebéd a szomszéd szállodában, hogy minél többet lássunk és ízleljünk Karintiából, aztán az időjárás viszontagságai miatt szabad program. Lenyomtam egy edzést (én hülye, szegény lábam, de sok volt a zaba…), megnéztem a wellness-részleget (kültéri medence az Alpokban, jézusmária, csak a hó ne fújna az arcomba; továbbá sokféle szauna, mindben pucér emberek lógatják a lógatnivalójukat), aztán nem fogjátok kitalálni, mi következett: vacsora. A csapat egyik tagja, a legmagasabb és legvékonyabb lány tízféle sajtot próbált elpusztítani saláta gyanánt fél kiló bagettel és fügés szósszal, de feladta. Ami engem illet, táplálkozás után biliárd-, tájfun- és pingpongcsata aktív résztvevője voltam, még asztalra ülve, hát mögé feszített dákóval is löktem a golyókat.

Újabb kiadós, nyolcórás alvást követően vasárnap újból síbakancsot és –lécet húztam, hogy a többiekkel felmenjek a csúcsra. Végre kisütött a nap, így tátott szájjal figyelhettem kibontakozó tájat. Életem első sífelvonózását két másik is követte, de a premier maradt a kedvencem a magasból léckilógatással, a kényelmes üléssel és a szabad levegővel. Ezerötszázról ezerkilencszáz méterre vitt fel, és menet közben háromszor is megállt, ami jelezte, hogy ki- és beszállásnál egyeseknél becsúszik némi gikszer.

„Legalább nem nálam!” – gondoltam diadalittasan még a leereszkedéshez kipróbált zárt kabinos felvonónál is, amíg el nem jutottunk a gyerekpálya ominózus tányérosáig. A feladat: lécen állva bal kézzel a lábad közé kapni egy csövön lévő korongot, odaszorítani, és hagyni, hogy felhúzzon, jobb kézben meg a botok. Pé, az oktatónk direkt felkészített az élményre egy pótkoronggal, amivel huzigált minket – vagyis csak engem, mert a többiekről feltételezte, hogy meg tudnak állni egy helyben. Ennek ellenére az első három alkalommal rögtön seggre estem, amint megrántott a gépezet.

Mondtam Pének, hogy hagyjon idelent, elleszek, foglalkozzon inkább a réges-rég felértekkel. De hiába gorombította le arrogáns stílusban a felvonó kezelője, hiába kötöttem ki háromszor a hóban kevéssé méltóságteljesen, ő ragaszkodott hozzá, hogy próbáljam meg negyedjére. És itt most rövid kitérőt tehetnék arról, hogy van egy mozgáskoordinációs defektem, miszerint magamtól szinte sosem ügyetlenkedem, ám ha valami megmozdít, tehát hirtelen változtat a súlypontomon, akkor végem… Mivel azonban a saját korlátaim legyőzése a lényeg az életben, hülyeség lenne ezt emlegetni egy ilyen helyzetben.

Úgyhogy pofa befog, láb összeszorít, botok Pének odaad, hogy szimmetrikus legyen a testem, és irány fel. (Érkezésnél amúgy elég szokványos perecelni ezen a felvonón, csak indulásnál nem.) Sikerült, tehát boldogan hóekézgettem csigatempóban egyedül a bébirészen, hogy aztán a léceket lecsatolva és a vállamra téve visszamásszak, s elölről kezdjem. A botról amúgy a fene se érti, minek van – engem csak zavart, ezért letettem. A többiek eközben a felnőtt pályák ördögeként siklottak le, de megtanultam már, hogy minden kudarcot és sikert elsősorban saját magamhoz mérjek. Ez pedig siker volt a javából, hiszen a félelmemet tettem félre.

Az utazást fejedelmi vasárnapi ebéddel koronáztuk meg a szombatinak a helyszínén, aztán elindultunk Budapest felé. Olyan élményt kaptam Karintiától ajándékba, hogy nem győzöm megköszönni!


További utazós posztok itt.


Még több cikk: