Mi lenne, ha sohasem hagynád el a járt utat? Ha naponta ismételgetnéd a jól bevált rutinodat, és megpróbálnád tudatosan kivédeni a hatásokat, amelyek új irányt mutatnának? Óriási hibát követnél el, sőt: annál is nagyobbat. Mert élni felejtesz el, miközben véded a magad emelte korlátokat.

Én már csak tudom, hiszen sokáig hajlamos voltam belesüppedni a járt utak varázstalan varázsába. Aztán rájöttem: még a természet is gondoskodik róla, hogy ugyanaz az út ne legyen kétszer ugyanolyan. Változnak a napszakok, az évszakok… én is velük változom. Nincs két egyforma séta egyazon útvonalon.

Persze, ettől még ma sem mondok le a megszokott cselekvések biztonságáról – csak kapcsoltam, hogy azok az alkalmak tartogatják a legnagyobb csodát, amikor mindenféle beidegződést magam mögött hagyok.

Növelni a kis kört. | Fotó: lifeinparaphrase.com

Növelni a kis kört. | Fotó: lifeinparaphrase.com

Ez nem könnyű, hiszen hajlamos vagyok azt hinni, hogy kitapasztaltam, mi a jó. Nekem legalábbis, mivel máséhoz legfeljebb érdeklődés szintjén van értelme viszonyítani. Ismerem a bioritmusomat: tudom, mennyi és milyen alvás, kaja meg környezet szükséges ahhoz, hogy csúcsra járassam magam szellemileg és fizikailag.

Ciki, nem ciki, nemrégiben zárult le nálam az az életszakasz, amikor némileg szorongva mentem el itthonról a príma fehérjeforrást jelentő zsírszegény túró lehetséges hiánya miatt. Ha ezt nem sikerült volna kinőnöm, január elején pont az utolsó vizsgám után kapok szívszélhűdést egy fővárosi Sparban.

De szerencsére kinőttem. Mármint a túrósat. Mert van még egy pár ragaszkodásom, ami az emberi természet egyik alapja. A frusztráció okozta ördögi körből pedig csak egyféleképpen lehet kilépni: elengedéssel, lazítással. Sosem fordult még elő olyan, hogy némi találékonysággal ne tudtam volna feloldani az efféle hiányérzetet. A sors mindig adott finom falatokat, mozgási lehetőségeket – akár fantasztikus élmények kíséretében.

Amióta tudatosan letérek a járt útról, ha nyílik rá alkalom, reggeliztem már kaviárt túró helyett, szorongattam már kölcsönkért plüsspingvint a macskám helyett, és sétálgattam már órákon át idegen országban, világhíres nevezetességek között edzés helyett…

Hogy aztán hazaérve kényelmes fotelként süppedjek vissza a megszokott dolgokba, fejben már a következő rutinszegést fontolgatva. A lehetőségek pedig megtalálnak: észreveszem az útelágazásokat, ismeretlen ösvényekre lépve pedig azt, hogy mit tartogatnak.

A „mi nincs?”-nél nagyságrendekkel fontosabb, hogy mi van. És ez nem arról szól, hogy mostantól mindig kaviár lesz a reggeli (főleg, mivel a sztenderd napjaimat ebéddel szoktam kezdeni). Hanem arról, hogy fenntartások nélkül befogadom az új tapasztalatot: jó étvággyal megeszem az ételt, ami táplál és erősít, utána pedig megköszönöm a sorsnak, hogy alkalomadtán ilyet rak elém.

Észrevettem, hogy nagy nyomás alatt különösen igyekszem a komfortérzetet nyújtó rigolyáimról gondoskodni. Szerencsére egyre kevesebb van belőlük, és már olyankor is pofán tudom magamat röhögni. Elárulom, mi volt nálam a sláger a zsírszegény túró előtt: egy tárgy, aminek a hiánya még álmomban is megviselt.

Kevés visszatérő éjszakai lidércnyomásom volt életemben, ezen kívül konkrétan egy sem jut eszembe. Figyelem, tizenháromtól huszonhárom éves koromig éjjel-nappal a következő helyzettől rettegtem: hogy hosszú útra indulva észreveszem, nincs nálam a púderem. Most is elmorzsolok egy könnycseppet, de már a kacagástól… édes istenem!

Amikor ezek a sorok megjelennek, olyan helyzetben leledzem éppen, amelyben esélyem sincs zsírszegény túróra vagy púderre. Mégis marha jól vagyok, mert a járatlan útnál királyabb dolog nincsen!


Még több cikk: