„Mi a tehén? Marha vagy sertés?” – kérdezte egyik lány a másiktól a vonaton. „Ööö… hát szerintem marha, de azért megnézem a könyvben” – felelte némi habozás után a megszólított. Fél perccel később kiderült, hogy a közeljövő állatorvosai között zajlik a magasröptű diskurzus.

Szeretném leszögezni, hogy ezekkel az állat-dolgokkal olykor magam is bajban vagyok. Még mindig sajog néha a seb, amit az az információ okozott, hogy egyazon fajhoz tartozik a bárány meg a juh. És a megvilágosodás nem ám ovisként ért utol!

Az a jelenség is ismerős, hogy túlterhelés esetén az emberi agy spamnek nyilváníthat néhány alapvető infót. Művészettörténetből például hiába tanultam meg vagy kétezer műalkotást ránézésre felismerni, még szobafestő-mázolókkal is simán összekeverem a Tini Nindzsa Teknőcök reneszánsz névadóit.

Be kell mutatni? Fotó: pixgood.com

Be kell mutatni? Fotó: pixgood.com

Mégis mellbe vágott, hogy két – államvizsgáról is csevegő, tehát feltehetően nem elsős – állatorvostan-hallgató csak lexikális segítséggel tudja meghatározni, mi fán terem a tehén. Nem, nem azt gondoltam, hogy „úristen, ezek milyen hülyék!”

Persze, nem bíztam volna rájuk egy ötezer negyvenmillió forintos kérdést, de mire ítélkezhettem volna felettük, rég eltöprengtem valamin. Hát milyen iskolarendszer az, amelyikben annyi összefüggéstelenül felesleges információt nyomnak orrba-szájba, hogy a tehénnél meg Michelangelónál is elakad az ember lánya?

Milyen szakértő, milyen gondolkodó ember, egyáltalán milyen felnőtt lesz abból, akinek fogalma sincs a saját készségeiről, képességeiről és agykapacitásáról, viszont elméletileg belevertek egy rakás hasznosíthatatlan ismeretanyagot?

Nekem annyiban volt szerencsém, hogy perverz módon rajongtam a három féléves művtöriért, mostanra pedig kifejlesztettem egy módszert, hogy rajongás nélkül miként lehet a vizsgákat átvészelni. (Másnak ez már az első szemeszterben szükséges, nekem eszembe sem jutott a tizennegyedikig.)

A szemlátomást első diplomás lányok a vonatról viszont egy szemernyit sem lelkesedtek a szakjukért. Igen, lehet majd kiváló állatorvos abból, aki a húszas évei elején megkérdezi leendő kollégájától, mi az a tehén – próbáltam magamat meggyőzni. Miután a felsőoktatás megreformálása lehetetlen és unalmas témának tűnt, másfelé kalandoztam a saját (egyébként genetika) jegyzeteim fölött. Érdekes például a felvetés, hogy mi a francért tanul valaki olyasmit, ami egyáltalán nem érdekli?

Külső nyomás? Mazochizmus? Más indok? El sem tudom képzelni. Hacsak nem a meggyőződés, hogy a lelkesedés luxus, mert az élet tele van olyan dolgokkal, amiket „meg kell csinálni”. Az olyan életet szerintem bassza meg az ég, mert a legapróbb cselekedet értelmét is az adja meg, hogy szeretem csinálni.

A nagy egésznek nyilván lehetnek nemszeretem-momentumai – én például ritkán repesek az adminisztrációért, hacsak nem a járandóságomat kell számolgatni, s az utolsó három vizsga is a tökömnek hiányzik –, de mindig kell egy pozitív hajtóerő, ami előrevisz.

Nehezen tudom elképzelni, hogy az állatorvoslás iránti őszinte érdeklődés tereli a pályára azt, aki a társától kérdezi, létezik-e disznótehén. Vajon hány ilyen majdnem-értelmiségi él az országban, aki rideg távolságtartással, panaszkodva tekint a hivatására? És mi történik vele, amikor nincs mellette senki a megfelelő könyvvel, hogy választ adjon a dilemmájára?


Még több cikk: