A híreket most hagyjuk, mert úgyis minden a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt merénylet körül forog. Kérdésem van, mégpedig fontos: mi a lófaszért „szolidaritanak” fészbúkos profilképpel azok is, akiknek halvány lila gőzük sincs, miről szól ez az egész, illetve mire jó a két kattintásnyi véleménykifejezés?

A valóság szubjektív. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen mondhatjuk el, mi és hogyan játszódott le a mészárlás helyszínén.

Nézegethetünk véres fotókat, alaposan kiszörnyülködhetjük magunkat rajta, s világmegváltó konyhai beszélgetések alkalmával fejthetjük ki, mennyire (nem) kedveljük a muszlimokat. Sőt, ha mindez még nem volna elég, a huszonegyedik század nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően ismerőseink előtt is felvállalhatjuk: a francia szatirikus lapnál megesett lövöldözés túlmegy nálunk egy határon.

Az álszabadság ára. | Fotó: The Huffington Post

Az álszabadság ára. | Fotó: The Huffington Post

De egy tömeggyilkosság kinél ne menne túl a határokon? Miért kell külön jelezni, hogy „hé, nálam igen, ejnye már, no”? Persze, az elkövetőknél nem ment túl. Mert őket a legbensőbb meggyőződésükben alázták porig, tehát úgy gondolták: ez mindenre feljogosít.

A mi értékrendünk szerint nyilván nem jogosít fel, ám hogyan is várhatjuk el, hogy egy másik világvallás hívei a magukévá tegyék a keresztény-európai értékrendet, amely sokkal feljebbvalónak véli az emberi életet?

A Charlie Hebdo újságírói odamentek az alvó oroszlánhoz, jól szájba rúgták miheztartás végett, aztán meg csodálkoznunk kell, hogy a cselekedet szimbolikus jelentéséről mit sem sejtő sörényes megette őket? Sajtó- és véleményszabadságról beszélünk nemzetközi szinten, kardoskodunk a „mindent le lehet írni és rajzolni” dogma mellett, holott nincs olyan ország, ahol ez zökkenőmentesen működne?

A „je suis Charlie”-s profilképek és kiírások azt a látszatot akarják kelteni, hogy „én egy híreket olvasó, tájékozott, politikai véleménynyilvánításra nem rest, erőszakot elítélő, civilizált ember vagyok”. Hát akkor nyilvánítsál véleményt úgy, hogy annak a te életedre legyen közvetlen hatása, baszod!

Nincs is könnyebb, mint egy angolosan lecsárlizott francia lap szabadságáért kardoskodni a muzulmánok ellenében Közép-Kelet-Európából. Mert az ellen strapás lenne, hogy helyi politikai és gazdasági érdekek mentén írják a lapot, ami nálunk kapható.

Az erőszak egyébként nem kenyerem, tehát senkit sem fogok megdicsérni érte. Ugyanakkor kénytelen vagyok elfogadni, hogy valakinek legitim eszközt jelent az érdekek érvényesítésére.

Ha a hit terjesztéséért ölni képes mohamedán vallás alapvető szabálya, hogy Mohamed prófétát nem öntjük képi formába, akkor nem fogom lerajzolni a csávót (főleg nyálas férficsókban összeforrva, esetleg szent könyvet szétlövetve, ahogy az ’Ebdo), és direkt a hívek képébe tolni a műalkotásom. Egyrészt azért, mert szeretek élni, másrészt pedig nem hiszem, hogy ez előrébb vinné a világot.

Szóval én nem vagyok Csárli. Nem fogom azt mondani, hogy másnak a kultúrája, meggyőződése és beállítottsága rossz, az enyém meg jó. Nem akarom széltében-hosszában terjeszteni az igazamat, nem vagyok szabadságharcos.

Nekem ugyanis tökéletesen megfelel a kompromisszum, hogy senkinek a hitéből nem űzök gúnyt (azért magamban röhögök néha, mert szent sem vagyok), cserébe pedig boldogan, de legalábbis szétlövetlen fejjel fészbúkozom – és nem várom, hogy a profilképemtől sok millió ember belső programja meg az egész Korán átíródjon.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: