Egy kis türelmet kérek, de rögvest!

Van nekem egy gyenge pontom. Na, jó… több is, de ez tényleg olyan gyenge, hogy néha hisztis picsaként tudnék tőle visítani: a türelmetlenség. És nálam komoly eredmény, hogy már csak „mostakarom”, mert régen még tegnapelőtt akartam – mindent és nagyon.

Gyerekként mélán néztem az adventi koszorút. Szép volt. Elméletben fel is fogtam a várakozás lényegét, a gyakorlatban viszont felmerült bennem egy-két kérdés.

Például az, hogy miért kell heti rendszerességű gyertyagyújtással szadizni a családot, ha egyszer nincs még itt a karácsony? Miért örüljek annak, ami majd egyszer lesz, a jelenben viszont még csak álomkép? Miért érezzem az orromban a fenyőfa és a mézeskalács illatát, amikor éppen csak decemberre surrant a naptár?

Tick-tock-fuck...
Tick-tock-fuck…

Sosem voltam az a tervezgetős fajta. Engem nem lehetett jövőbeli ígéretekkel fegyelmezni, mert a hétvégi állatkert csöppet sem motivált arra, hogy rendet csináljak kedden. Mintha egy másik valóságba tartozott volna, amitől pár nap, vagy akár csak néhány óra választ el.

A jelenben-létet éltem meg természetesnek: olykor belefeledkeztem a múltba, s ésszerű keretek között foglalkoztam a jövővel, de hogy percről percre lebontásban mit fogok csinálni iksz idő múlva, valamiért nem érdekelt.

Nem gyűjtöttem a zsebpénzemből drága holmikra, mert a „majd egyszer az enyém lesz” sosem volt perspektíva. Ugyanakkor tettem félre lóvét – címszó nélkül, mert eszembe sem jutna ekképp korlátozni a vágyaimat.

Amióta fizetésem van, azzal is úgy cselekszem, hogy amit itt és most megvehetek, és szükségét érzem, azt meg is veszem; amit pedig nem, arra magasról tojok, és valószínűleg el is felejtem. Nem motiválna a munkában, hogy amit egységnyi idő alatt megkeresek, például egy sportkocsi árának hányad része. Akkor már inkább annak örülök előre, mennyi pénz lesz a számlámon a jövő hónapban, jee.

Érdekes: nem anyagi értelemben egyszerre vagyok döbbenetesen kitartó és türelmetlen. Menetelek a cél felé, hosszan, szívvel-lélekkel, de közben a shrekbéli szamár módjára kérdezgetem magamtól, már odaértem-e. A nemleges válasz pedig olyan mélyről jövő frusztrációval tölt el, ami kívülről az elszántság látszatát kelti, tehát bizonyos szemszögből talán még menő is.

Igen ám, csakhogy menet közben rájöttem: bizonyos dolgokat egyszerűen ki kell várni. Hiába a tavasz a kedvenc évszakom, nem ordíthatok rá a téli tájra, hogy ugyan ő is gyönyörű, de szíveskedjen már eltakarodni a picsába. Nem rajtam múlik, így kénytelen vagyok belelazulni a várakozásba. Mint egy feszes jógapozícióba, ami egyszerre felemelő, és egyszerre „megszakadok, húazannya”.

Ezzel pedig elérkeztem a kérdéshez, hogy ugyan mi múlik csak rajtam? Mit tudok előbbre hozni az idő miatti belső toporzékolással? Miért kell nekem rögtön zöldbe borult fa – ahelyett, hogy örülnék az első hóvirágnak? Egyáltalán: hova rohanok ilyen tempóban? Elméletben mindenre tudom a választ. Mármint az iméntiekre biztosan. Mint ahogy csemeteként is félig bölcsen csodálkoztam rá a jövőbeli örömöt jelképező adventi koszorúra.

A gyakorlatban viszont muszáj rendszeresen emlékeztetni magamat egy képzeletbeli „ájjámánle!’” felkiáltással. Hogy ne akarjak mindent tegnapelőtt, vagyis már csupán mostazonnal.

Az élet előbb-utóbb úgyis megtanít elegánsan várni. Bár minél előbb, annál jobban teszi.


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s