Úgy hozta a sors, hogy mostanában sokszor adok tanácsot. Nem „magamtól”, nem „csak úgy”, mert alapjáraton nem pofáznék bele azokba a mély gondolati és érzelmi folyamatokba, melyekbe beavatnak mások. Olyan emberek is, akik szerencsére nem restek az orrom alá dörgölni, ha éppen rám férne megfogadni a saját korábbi útmutatásom.

Igen, hajlamos vagyok nagyvonalú, már-már önismereti előadásba illő okosságokat mondani. Meg írni. És szívből hiszem, hogy meg is lehet őket fogadni – egytől egyig. Csak még én sem tartok ott, hogy ezt mindig képes legyek megoldani. Pedig szeretném. Nem is kicsit.

Bezony! | Fotó: pix11.com, idézet: J. K. Rowling

Bezony! | Fotó: pix11.com, idézet: J. K. Rowling

Itt van például a legutóbbi posztom, amiben arról dumálok, hogy a legnagyobb csalódás után is muszáj újra bízni. De attól még, hogy viszonylag jól kezeltem az említett helyzetet, a következőnél meg az azutáninál is adódott olyan szakasz, amikor legszívesebben a fejemet vertem volna a falba – „a kurva élet bassza meg!” felkiáltással.

Persze, ha valaki tanácsot kér tőlem, eleve van annyi előnyöm, hogy kívülről, a falon túlról szemlélem az egészet. Más fejét pedig ritkán verném bele, s amennyiben mégis, általában megteszem finomítás nélkül közlöm az illetővel.

Most viszont maradjunk az én fejemnél. Amiben sokáig – egészen néhány hónappal ezelőttig – még az a kép élt, hogy ahhoz érdemes tanácsért fordulni, aki nemcsak issza a bort, hanem prédikálja is. Ezzel nem pont a hangzatosan rövidíthető Független Alkoholisták Szövetségét kívántam elméleti síkon támogatni (főleg, miután ritkán piálok, akkor is csak az íze kedvéért).

Reflexből úgy véltem, hogy akiben akár csak a szikrája megvan a tanácsosztogatói hajlamnak, annak bizonyára kevesebb a problémája. Mert olyan bölcs, hogy az összeset megoldja. Lófaszt!

Suszternek rossz cipője, tanárnak rossz gyereke… Nálam csak ritkán tragikomikusan ellentmondásos a helyzet, akkor viszont apait-anyait belead az élet. „Figyelj, ez történik most, és nem tudok mit kezdeni vele” – avattam be legutóbb néhány barátomat tökmindegy, hogy mibe. Néztek, mint borjú az új kapura, s azóta is csak néznek. Egyikük sem mondta ki, hogy momentán feldughatom a valagamba azt a fajta karakán, mégis empatikus éleslátást, amit bírnak bennem.

És rájöttem, hogy hiába tudom pontosan, mit kellene tennem, egyszerűen nem megy.

„Ti is így szoktátok érezni magatokat, amikor hallotok vagy olvastok valami okosat? Hogy fú, ez milyen király, csak egyelőre úgy megy nekem, mint Quasimodónak a hátúszás?”

Ezt kérdeztem szavak nélkül a barátaimtól, miközben tapogatni kezdtem a hál’ istennek nem létező púpom.

Abban a szent pillanatban ért utol a megvilágosodás, aminek még most is a hatása alatt vagyok. Ez pont olyan, mint a fránya tanulás… vagyis nemcsak pont olyan, hanem talán egy és ugyanaz.

Minél több információt és tapasztalatot szerzel, annál inkább kiviláglik, mennyi mindent nem tudsz még, miben kellene fejlődnöd; illetve mennyire természetes, ha a legújabbak fényében kénytelen vagy újraértékelni a régieket. Magyarán minél „okosabb” leszel, annál hülyébb is egyben. (De legalább tudod magadról, és a vérbeli hülyéktől ez különböztet meg.)

Na, szóval a saját tanácsaimat én sem mindig fogadom meg. Viszont nagyon igyekszem – azért is, hogy felismerjem, mikor érdemes igyekvés helyett inkább hátradőlve legyinteni egyet.


Még több cikk: