Bízhatsz-e újra, miután kegyetlenül megszívtad?

Tegyük fel, hogy „átvágtak, mint szart a palánkon”. Tegyük fel, hogy baromi rossz érzés volt. Tegyük fel, hogy megfogadtad: soha többé nem hagyod. Ez a reakció természetes, ám egy idő múlva újra kell gondolnod. Hiszen a cél: főnixmadárként ismét szárnyra kelni a hamvaidból. Hogy megint bízni tudj, mert az élet tulajdonképpen erről szól.

Az év utolsó napjaiban valószínűleg te is eltöprengsz rajta, mennyi minden történt veled a legutóbbi szilveszter óta.

Ha szerencséd van, a szeretet, a jó szó és az elismerés mellett kaptál olyat is, amit nem volt könnyű zsebre tenni… például csalódást vagy pofonokat. Persze, utóbbiak közben nem érezhetted magad valami kiváltságosnak. Sőt, közvetlenül utánuk sem, hiszen eltarthat egy darabig a felépülési folyamat.

Elrejtheted, de minek? | Fotó: pixgallery.in
Elrejtheted, de minek? | Fotó: pixgallery.in

De némi idő elteltével azt fogod mondani: hála az égnek, hogy megtörtént, mert a bizalmi mélypontok nélkül nem lennél jelen pillanatban az, aki. És ez most nem valami sztárpszichológusos-bölcsidézetes szöveg, amivel elküldhetsz a picsába! A saját tapasztalatom, idén a poklát is megjártam.

Egy emberi kapcsolatomnak elképesztően csúnyán lett vége. Egy mély, lelkileg teljesen kitárulkozó barátságnak, ami után hetekig élveztem, hogy a többieket sem avatom be a mindennapjaimba.

Egyedüllétre vágytam, mint a sebzett vad. A fogadkozás ugyan távol áll tőlem, ám úgy éreztem: jézusom, mekkora hülye voltam, hogy ennyire megbíztam valakiben! Mekkora hülye voltam, hogy nem vettem észre az utólag kíméletlen egyértelműséggel kirajzolódó jeleket!

Mekkora hülye voltam, hogy nem húztam egy határvonalat a saját érdekemben! Igen ám, de a gyógyulási folyamat végén el kellett ismernem: ahol szeretet van, ott szükségszerűen bizalom is terem, érdek pedig nincsen – vagy legalábbis jóval kevesebb.

2014 egyik legnagyobb leckéje tehát az volt számomra, hogy teljes, feltétel nélküli bizalmamba fogadjak valakit, aztán egyik napról a másikra elengedjem, végül pedig rájöjjek: egyikünk sem rontott el semmit, nem vagyunk rossz emberek.

Csak adott módon viselkedtünk egy bizonyos konfliktushelyzetben, aminek nyilván így kellett történnie. Mindketten sokat tanultunk ebből a barátságból – a lezárásából is. (Ezt nem azért mondom, mert utána esetleg frankón meg tudtuk beszélni, s kedélyes köszönőviszonyt alakítottunk ki. Igazából egy szót sem váltottunk azóta, s most sem látnám értelmét.)

Rájöttem, hogy a gyászra hasonlító folyamat milyen szakaszokból áll, és miként lehet azokat átvészelni. Mondtam olyat másik barátnak, hogy „bocs, de rólad is kiderülhet holnap ez meg az, úgyhogy egy-két dolgot megtartanék inkább magamnak”.

Mondtam olyat is, hogy egy adott témáról én soha többé nem dumálok senkinek, mert aki kitárulkozik, szánalmasan sebezhető lesz. De aztán a fejemhez kaptam, mert a szánalmasan sebezhetőnél csak egy rosszabb van: ha valaki szánalmasan sebezhetetlen.

Mert ki sebezhető? Aki a bizalmába fogad embereket. Aki nem fél, hanem szeret. Jó, ha épp most rúgtak gyomorszájon, nyilván két kézzel markolod a hasadat – egyrészt, mert fáj, másrészt, mert védeni akarod a pórul járt területet. Egy idő után azonban rájössz: nem büntetheted saját magadat a történtekért, mint ahogy nem büntetheted a körülötted és melletted állókat, illetve a közben érkezőket sem.

Azt hittem amúgy, hogy a másiknak megbocsátani lesz a legnehezebb. Pedig nem. Magamnak kellett először, a többi csak azután következhetett.

„Igen, ez történt velem. Nem vagyok sem bűnös, sem áldozat; az esetből levont következtetések pedig gazdagítanak ugyan, ám nem tekinthetőek általános érvényűnek. Részben a saját döntéseim vezettek erre a pontra, ahová nem véletlenül kerültem. Itt kell lennem, nem basztam el. Feltápászkodom és továbbmegyek.”

Így összegeztem kisvártatva a helyzetet. Tovább is mentem. Eleinte némileg önző módon észre sem véve, hányan segítenek ebben. Mert igazából mindvégig kicsorgott belőlem, mit gondolok és érzek. Élő szóban, blogposztban vagy éppen egy sokatmondó pillantás segítségével.

Bíztam tehát az emberekben, pedig elvileg egyedül szerettem volna rohadt kemény lenni – ahogy természetesen nem lehet, hiszen kizárólag a pozitív érzések erősítenek, amelyekbe a dac nem tartozik bele. Szóval az például nem igazán, hogy mindenkinek a kurva anyját, amiért most éppen megszívtam valakivel.

Újra bízni tehát szerintem nem csak lehet, hanem egyenesen kell. Persze, parancsszóra nem megy, ám amikor megjelenik rá a belső igényed, ne kérdőjelezd meg! Egy emberi kapcsolat mindig azért zárult le, mert véget ért a közös utatok. Attól még mindkettőtöké folytatódik, még ha a baljós ködtől hirtelenjében nem is látod.

Ez az élet rendje, tehát körülbelül annyira bölcs dolog sírva dagonyázni benne, mintha becsinálnál, de nem moccannál, mert még nem álltál készen az elengedésre. A legyek tudni fogják, ne reménykedj! És te is sejted, hogy kénytelen leszel megtisztulva továbblépni. Minél előbb, mert addig is csípi a feneked a kaki.

Nem állítom, ez a fajta mosakodás rutinművelet lelkileg. De közben rájöhetsz például, hogy milyen illatú popsikenőcs a kedvenced. Nálam például a kókuszos viszi a prímet. Remélem, szavak útján most sikerült egy kicsit átadni belőle.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s