Drága Anya és Apa! Egy ideje itt motoszkál bennem valami, amit úgy elmondanék, de a hétköznapok sürgés-forgásában attól tartanék, hogy hülyén hangzik. Főleg, mivel szerintem nincsenek is rá szavak – viszont megpróbálom éreztetni.

Amikor múlt pénteken három vizsga és sok-sok zötykölődés után hazaértem, korgó gyomorral félredobván a nappaliban a bőröndömet, a laptoptáskámat, a hátizsákomat meg a reklámszatyromat, illetve a cipekedéstől tropára ment fél vállamat, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Megpillantottam az emeletre vezető lépcsőt körülölelő színes fényfüzért, megéreztem a frissen sült hús illatát, majd meghallottam a sziát – és melegség járta át a vonaton megfőtt, aztán odakint átfagyott szívemet. Némiképp elérzékenyülve szólaltam meg:

„Cső, hol a kaja? Állat a világítás, jó lett!”

Ha akarnák, se tagadhatnának le.

Ha akarnák, se tagadhatnának le.

Pedig nem így akartam megszólalni. Mondhattam volna valami kedvesebbet. De egyszer, régen, még benneteket messzire taszító tiniként megszoktam, hogy így kommunikálok veletek. Néha áttöröm a közösen emelt korlátokat, és elejtek egy cuki megjegyzést, vagy éppen kiosztok két ölelést… Akkor viszont néztek, mint hal a szatyorban, hogy mi lelte ezt a kemény gyereket, milyen szörnyűség történt.

Na, hát eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok kemény lenni, így szeretnék köszönetet mondani. Még akkor is, ha a hálám kimeríti az összes erre szolgáló kifejezést.

Köszönöm, hogy pelenkáztatok és etettetek, amikor még nem bírtam mást csinálni, mint szopni, büfizni és beszarni. Köszönöm, hogy végigcsináltatok velem egy olyan gyerekkort, amikor nem igazán találtam a helyem, mert már hatévesen úgy tekintettem a közoktatás koncepciójára, hogy ez meg mi a fészkes fene.

Köszönöm, hogy egy pillanatra sem befolyásoltátok a pályaválasztásomat, és az akkori világomban egyedüliként nem röhögtetek pofán, amiért légből kapott „újságíró leszek” felkiáltással kommunikáció szakra jelentkeztem.

Köszönöm, hogy mellettem álltatok, amikor erősnek akartam tűnni, közben meg semmi önbizalmam nem volt. Köszönöm, hogy mellettem álltok most, amikor már tudom: mindig erősnek lenni csak fizikai szinten jó.

Köszönöm, Anya, hogy részben ma is abból a tudásból élek, amit észrevétlenül a fejembe csurgattál az első napoktól kezdve. Köszönöm, hogy szó nélkül csomagoltad nekem a kaját hajnalban, mielőtt háromszázvalahány forintos órabérért güriztem, most pedig mesés ebéddel vársz tizenegy tájt, miután késő éjszakáig műfordítok vagy főszerkesztek. Köszönöm, hogy néhány napja végre kimondtad: büszke vagy rám azért, amit művelek.

Köszönöm, Apa, hogy amíg alszom, elviszed anyát hipermarket-túrára a kajahozzávalókért látástól vakulásig dolgoztál értünk annyi évig. Hogy egyszerre vagy szilárd kőszikla és puha plüssmackó, akivel mindent meg lehetne osztani, sokáig mégsem osztottam meg semmit. Ja, és köszönöm, hogy bármikor képes vagy fényesre suvickolni a felnőtt pulyád retkes futócipőjét.

Szívből köszönöm mindkettőtöknek, hogy nem cseszegettetek, amiért idén februártól októberig szinte csak tőmondatokban kommunikáltam veletek, és sajnos az elmúlt időszakban sem futotta tőlem többre. Köszönöm, hogy ti vagytok a biztos hátországom, miközben az álmaim után megyek. És köszönöm, hogy szó nélkül adjátok a slusszkulcsot vagy fuvaroztok, amikor a sokadik egyetemre vagy akár varázslóiskolába igyekszem.

Ööö… lényegében ezt akartam mondani, amikor megláttam a lépcsőt körülölelő színes fényfüzért, megéreztem a frissen sült hús illatát, majd meghallottam a köszönéseteket. Jut eszembe: hol a kaja, bakker?


Még több cikk: