„Bajban ismerszik meg a barát” – tartja a mondás. Jó sokáig el is hittem, elvégre ha mindenki hajtogatja, csak igaz lehet. Hát nem. A negatív események ugyanis valamennyi érzelmileg intelligens emberből együttérzést váltanak ki, ez természetes. Az igaz barát viszont nemcsak szomorkodni, hanem örvendezni is együtt tud veled. Irigység nélkül, tiszta szívvel.

Rengeteg szuper dolog van az életemben, ezer hála érte. Akadnak kevésbé szuperek is, és azokért ugyancsak megtanultam köszönetet mondani – még ha nem is ezerszer. Most biztos azt várod, hogy utóbbiakat fejtegessem, mert a nyilvános krízisboncolgatás építő jellegű és rokonszenves.

A személyes mélypontnak van valami átható ereje, ami összehozza az egymástól távol sodródottakat, hogy „együtt másztunk ki belőle” típusú szövetséget hozzon közöttük létre.

Van, aki megsüketül a pezsgődurranástól.

Van, aki megsüketül a pezsgődurranástól.

Igen ám, de akivel jól elvagy egy sötét völgyben, ugyanúgy képes lesz-e fogni a kezed a hegycsúcson, vakító napfényben? Persze, léteznek kapcsolatok, amelyek simán elbírják ezt a szinuszgörbére hajazó váltakozást – szerencsére nekem is jutott ilyen.

De mélyet sóhajtva, némileg lefelé pislogva muszáj bevallanom: leghatározottabb szűrést mindig a legfantasztikusabb történések végezték el körülöttem. Amikor láttam megcsillanni az érzést a szemekben, hogy „ha te igen, akkor én miért nem?”

Az irigység alapvető emberi tulajdonság, tehát semmi rossz nincs benne, amíg a felek meg tudják beszélni. Motiválhat, előrevihet, és konstruktív gondolatra váltható, ha nem a másikét akarod, hanem csak hasonlót – úgy, hogy a sajátja neki is megmaradjon. Ehhez azonban önmagad és a másik ismerete szükséges.

Én például hangosan kimondtam, hogy „fene a pofádat!” annak, aki tengerpartra ment, amikor nekem anno semmilyen körülmény nem volt adott ehhez. Nem óhajtottam, hogy az illető itthon dekkoljon, csak én is menni szerettem volna – noha nem láttam az odáig vezető, utólag ironikusan egyszerűnek tűnő utat.

Szerintem tök jó lenne, ha mindenki ki tudná mondani adott esetben, hogy fene a másiknak a pofáját. Vagy akár az én pofámat. De nem feltétlenül tudják. És akkor ott marad bent az ellenérzés, ami mázsás súlyként nehezedik a vállra, s nem bírsz vele felkapaszkodni arra a bizonyos hegycsúcsra.

Voltam már olyan helyzetben, hogy én cipeltem. Máskor pedig végignéztem, amint a saját boldogságom rakott valakire terhet. Igazi üröm az örömben – még ha nem is ellenem irányul az ilyesmi, csak éppen nekem jutott a szerep, hogy akaratlanul az illető orra alá dörgöljek valamit.

Fogalmam sincs, mennyire megszokott vagy rendhagyó tendencia ez, ám tény és való, hogy minden egyes átütően pozitív eredménnyel záruló folyamat nálam egy barátság-véget is jelentett egyben.

Volt, akitől az életmódváltás után idegenedtem el, mert nem tudott mit kezdeni a keskenyebb, izomlázas énemmel. Volt, akinek a főszerkesztői kinevezésem tett be, bár elvileg kitárulkozó lelki alkatának ellenére erről sohasem vallott volna szemtől szemben. És olyan távolabbi ismerős is volt, aki egy idő után már nem kérdezte, hogy vagyok – mindig valami jóról meséltem neki két mondatot, amire siránkozással válaszolt.

A folyamat már a kisujjamban van, érzem idebent. Először csak motoszkál a gondolat, hogy hiába duzzad örömlufi a lelkemben, nem kellene rázúdítani ikszre. Aztán mégis elköhintek valamit a témával kapcsolatban, szépen, óvatosan, kíméletesen. Ekkor még kiderülhet, hogy tárt karokkal várja az infót, az új helyzetbe került valómmal együtt – akkor jó. De aki előtt már cenzúrázom a világomat, nehogy túl sok zent okádjak rá, azzal már valami elromlott.

Ha megkérdezed tőlem, mizu, végtelenül sokféle válasszal örvendeztethetlek meg. Elmondhatom, hogy az imént jöttem haza jógáról, fincsi illatgyertya ég előttem, nagyon finomat vacsoráztam, most pedig úgy dolgozom késő éjjelig, hogy azt csinálom, amit szeretek.

Ugyanakkor az is igaz, hogy tragikomédiába illő mennyiségű teendő áll előttem, egy félig kicsomagolt bőrönd pedig mögöttem, mert a vizsgaidőszak meg a karácsonyi hajrá kettőse kimeríti azt a kategóriát, amire kultúrkörökben is úgy hivatkoznak, hogy „hú, bazmeg!” Még ajándékokat se nagyon vettem; majd odateszem a fa alá a szép, színes anatómiakönyvemet, mellkasnál kinyitva, mert hát ugye szív meg szeretet.

Na, hát igyekszem arra törekedni, hogy csak olyannak kelljen válaszolnom, aki a jógás verzióval is beéri. A többieknek még olyan dolguk van mellkastájt, amit másfajta tanulással lehet kivitelezni.


Még több cikk: