Mégsem közlöm szívesen senkivel, hogy „hé, ember, te pályát tévesztettél, mert ezt az egészet rohadtul másképp kellene csinálni”. Pedig olyan helyzetbe kerülök néha, amikor talán meg kellene tenni. Neki a másképp csinálást, nekem a közlést.

Kezdjük ott, hogy a mi társadalmunkban nincs kultúrája az épkézláb módon megfogalmazott elmarasztalásnak.

Én ilyen szempontból ufó vagyok, hiszen a magánéletben bármikor szívesen kijelentem, hogy „hát, öcsém… ezt elcseszted”. A munka azonban más terep, hiszen ott még a legközvetlenebb viszonyok mellett is kijár a másiknak a háromlépésnyi távolságból tanúsított udvariasság és tisztelet, ami cizelláltabb szóhasználatot követel meg.

Félelmetes feedback.

Félelmetes feedback. | Fotó: L’ecsó

Ráadásul ott a ranglétra is, mely elvileg egyszerűsíti, gyakorlatilag viszont olykor bonyolítja a képletet – mert nem egészséges, hogy a kritika csak egy irányba áramolhat, és az sem, hogy alkalmanként fontosabb a másik pillanatnyi lelki nyugalma, mint az őszinteség meg a közös cél.

Az egészben a legdurvább, hogy a negatív visszajelzés valamiért a köcsögség egyenrangú szinonimája mifelénk, így szinte senki sem fektet hangsúlyt arra, miként érdemes tálalni és befogadni.

Közlendők terén amúgy sosem voltam visszafogott: ami a szívemen, az a számon. Éppen ezért furcsa szembesülni azzal, hogy néha egyszerűen nincs jogom a lesújtó vélemény kinyilvánítására, máskor pedig simán megtehetném ugyan, ám süket fülekre találna… utána meg foghatnám a fejemet „a hónap köcsögje” cím birtokában.

Jogos a kérdés: honnan tudom előre, hogy süketek lennének azok a fülek? Hát onnan, hogy csomagoltam én már selyempapírba bírálatot – nem egyszer, nem kétszer –, és hiába próbáltam egyértelműen, fejlődési javaslattal élve átadni a lényeget, az egészből mindig csak annyi maradt meg, hogy „Alexának baja van velem”.

Erre meg aztán mit lehet lépni, de tényleg? Mentegetőzni nyilván nem fogok, de magyarázni se. Nem véletlenül maradtam távol a pedagógus szakmától: aki tőlem kétszer ugyanazt megkérdezi, a másodikra tepsiben végzi, tehát ilyen párbeszédekbe eleve nem megyek bele.

Főleg azért nem, mert itt és most nem egy gyengén sikerült projektről, egy személyről vagy egy cégről van szó, hanem olyan emberekről, akik önismeret híján tartanak ott, ahol.

Néha úgy tűnik, mintha egészen „elöl” tartanának. Gyakorlatilag az összes szakmában előfordulnak. Különleges ismertetőjelük, hogy többször annyi időt vesz náluk igénybe egy-egy munkafolyamat, mint a társaiknak – ám ha hasonszőrűekkel veszik magukat körül, sikerélménnyel lajhárkodnak el a nyugdíjig, a saját fejükben szép pályafutást hagyván maguk mögött.

És ez is egy életfeladat. Méghozzá olyan, amelyikből sokat lehet tanulni. Hát ki vagyok én, hogy a személyiségfejlődés elmaradhatatlan lépcsőfokáról le- vagy felrúgjak bárkit? Félig-zárójelben hozzáteszem: cégtulajdonosként szemrebbenés nélkül megtenném, ám ilyen szerepet egyelőre nem osztott rám a sors, tehát nem fenyeget az emiatt drámaira saccolható népszerűség-csökkenés.

A „kedves” kontra „hatékony” munkaerő dilemmája amúgy kőkorszaki múltra vezethető vissza, hiszen már Ős Ede is szívesebben csiszoltathatta a szigonyát a kiváló falrajz-partnernek bizonyuló barlangtársával, mint a távolságtartó szakiensszel.

És megmondom őszintén, hogy ez olyan dolga a világnak, amit tiszta szívből, értelmem minden szikrájával próbálok megérteni, mégsem sikerül. A kedvességnek, az empátiának és a szeretetnek mindenhol helye van, ám sehol sem lehet szakértelem, tárgyi tudás vagy rátermettség helyett használni.

Vagy mégis? Én azért elvárnám, hogy rám szóljanak, ha fél lábon szökdécselve próbálnék eljutni a Holdig. Habár úgyis sikerülhet, csak eltart egy darabig…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: