Mennyire szabad akarni?

Az akaraterő érdekes dolog. Míg mások általában fejleszteni szeretnék, én a csitításáért küzdöttem jó ideig. Miután rájöttem, hogy nem mindig jó nagyon akarni – mert az egész csinál valamit odabent, ami kellemetlenül feszít –, elkezdtem a nemakarást akarni. Aztán a homlokomra csaptam, hogy ezt bizony másképp kéne csinálni.

Akarni sok mindent lehet. Emlékszem, pici koromban mennyire akartam „beszélő macit”: olyan plüssjátékot, ami beépített magnó segítségével visszabrummogta, ha mondtam neki valamit. Igen ám, de egy totyogós nem mehet be a boltba, hogy apró bukszáját kinyitva közölje: csókolom, ezt szeretném megvásárolni.

Így hát a szüleimre voltam utalva, akik egészen elképesztő, s számomra akkor még érthetetlen módon a szobatisztaságot írták elő nekem árként. „Már megint beszartál, nem kapsz beszélő macit!” – csengenek a fülembe még most is apa félig nevetve méltatlankodó szavai.

beszelo-maci-tempty
Megragadtam az alkalmat.

Akkor megtanultam, milyen akaraterőt igényel nem beszarni. Végül megkaptam az áhított játékot, ami a mai napig megvan. Mindig eszembe jut róla életem első küzdelme, melyet még fizikai és ösztönszinten vívtam. Ez akkor és ott rendben is volt, csakhogy az akarás valamiért túlzottan bennem maradt, ami szörnyen kellemetlen következményekkel járt bizonyos szituációkban.

Nagyjából olyan elvárásokat támasztottam magammal szemben, mintha örökre vissza akarnám tartani, amit a természet törvényeinél fogva nem lehet. És igaz, hogy egy bizonyos pontig épp ez az akarás vitt el az életben, most viszont egyszerre több fronton is elengedésre kényszerültem.

Tizenkét esztendős koromtól kezdve egy évtizeden át szinte minden áldott nap vastagon sminkeltem. Amikor elkezdtem vágyni valamilyen tárgyra, a frász kerülgetett, hogy nem tegnapelőtt kaphattam meg. A tanulás ízére rákapván pedig én akartam lenni a legjobb, tehát gondolkodás nélkül dobtam oda a számomra addig még ismeretlen belső béke fogalmát a köztársasági ösztöndíjért cserébe a főiskolán.

Az emberi kapcsolataim mindeközben furán alakultak: saját magamat tartottam a legjobb társaságnak, hiszen a többiek folyton baszogattak, hogy ne mindig az akaráson járjon az agyam. Engem pedig zavart, hogy ők úgy cakompakk kevesebbet akarnak.

Aztán egyszer csak felmerült bennem a kérdés: hová vezet ez a sok akarás, és vágyom-e én egyáltalán oda? Miért járok folyton egy olyan úton, ahol a szememet kizárólag a célon tartom, észre sem véve a fákat meg a bokrokat? Miért akarok mindent itt és most, amikor a semmiben néha sokkal több van? Miért nem engedem meg magamnak, hogy belesüppedjek a pillanatba, s hagyjam csak úgy lenni a dolgokat?

Ma már bevett szokás nálam, hogy ha maga alá akar temetni a teendőhalmaz, kétségbeesett kapkodás helyett elmegyek sétálni egy órára. Sokan nem értik, hogy ha elvileg nincs időm, akkor ezt mégis hogyan, én meg már őket nem értem, szóval bele sem kezdek a magyarázatba.

Persze, vannak dolgok, amiket továbbra is asztalracsapós módon, valahol mélyen toporzékolva akarok – de már kívülről igyekszem szemlélni a saját akarásomat. Hiszen úgyis azt érhetem el vagy kaphatom meg, amit a sors úgy óhajt, és amikor óhajtja. Megtehetek mindent a cél érdekében, ám az is benne van a pakliban, hogy jobban járok, ha engedek.

Smink például havonta elég néhányszor, elvégre a natúr fejem látványától – várakozásaimmal ellentétben – még senki sem halt szörnyet. A tárgyak már másképp hoznak lázba, amióta kinőttem a rugdalózóból, és van saját keresetem: a vérmérsékletemhez alkalmazkodva vagy mostazonnal megveszem őket, vagy felteszem a kérdést, hogy jaj, hát minek. A tanulással pedig az lett a helyzet, hogy rengeteg dolgot elé helyezek: másodsorban a munkát, elsősorban saját jóllétemet.

Egyszerűen nem tehetek másképp, mert a kívülről pókörfész belső görcsölés – amit sokáig a személyiségem legszervesebb részének tekintettem – most már tök idegen. Nincs az a beszélő maci, amelyikért összeszorítanám a seggem. De örülök neki, hogy annak idején volt, és ma fontos leckére int a puszta jelenlétével.


Még több cikk:

 

6 Comments

      1. na jóóóóóóó ” nagyon örülök, hogy eljutottál odáig, hogy nem kell görcsösöen akrni, mert a sors úgyis elédbassza amit kell és világbéke lesz. ” na? melyik komment jobb?

        Kedvelés

  1. Szemléletes példa volt :) Mármint akarás téren.
    Átérzem a helyzetet, nekem is volt nagyon sok kellemetlen élethelyzetem, amikor nagyon akartam valamit, mondjuk nálam ez ilyen dac szinten működött. Nem? Na, akkor azért is! Szegény szüleim nagy bánatára ez nem a tanulás meg a színötös bizonyítvány volt. :)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s