Kifelé vagy befelé élni?

Nem tudsz egyszerre a pillanatba veszni és pózolni. Nem tudsz egyszerre gyertyát gyújtani és adventi koszorút fotózni. Nem tudsz egyszerre enni és #foodporn-t posztolni. Nem tudsz egyszerre szeretni és szivecskéket rajzolni. Úgyhogy dönteni kell, ami nem mindig megy könnyen.

Rejlik valami bájos ellentmondás abban, ahogy kifelé és befelé éljük az életünket. Erős, határozott fellépésű emberek teszik tetszikeléstől függővé az önértékelésüket; az álmok beteljesülésébe pedig belerondít a tény, hogy kiposztolatlanul talán mit sem ér az egész.

Engem akkor csapott arcul a valóság, amikor tavaly tavasszal, első nagy utazásom alkalmával ott álltam a párizsi Diadalív tetején, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fényképezővel kattintsak sok megapixeleset, vagy telefonnal lőjek inkább valami pirostetős kávéházbeli wifivel posztolható lájkesélyeset.

Azért csak fotóztam...
Azért csak fotóztam…

„Lófaszt, gyerekek! Nem azért jöttem ide, hogy élő közvetítést tartsak, hanem hogy jól érezzem magamat…” – legyintettem, miután egy japán turista majdnem pofán vágott a bambán maga előtt tartott táblagépével. Ő azon keresztül szemlélt mindent, csak mivel rajta volt a zoom a kamerán, a közvetlenül mellette ácsorgó szerény személyemet pont nem vette észre.

Attól tartok, a valódi színeket, zajokat, illatokat és érzéseket sem – annyira lefoglalta, miként fest a kompozíció szuper-amoleden.

Persze, nem muszáj Franciaországig repülni az „itt és most” momentumokért: bőven akad belőlük itthon is. Csak hát egytől egyig bebukja mindet, aki nem hajlandó néhányat magának megtartani.

Ez most így konkrétan az adventikoszorú-dömpingről jutott eszembe. Láttam vasárnap köröset, sorosat, pirosat, kéket, tobozosat, gyertyásat, ledeset. Olyat viszont egyet sem, ami körül elmélyülten beszélgető emberek ültek.

Nyilván, mivel aki elmélyülten beszélget, annak ritkán jut eszébe előkapni a mobilját, hogy gondosan kimért szögből készítsen a társaságról egy képet, amelyen a koszorú is látszik, ráadásul senki sem pislog éppen. Amint előkerül a készülék, jön a póz, a vigyor, az ölelés, a helyezkedés, a rendezkedés – csupa olyan dolog, ami kiszakít a pillanatból.

Így lett tele magányosan pislogó gyertyákkal és izzókkal a hírfolyamom. Sokan még be is tegelték magukat a szomorkás fotón, hogy aztán az otthonuk helymegjelölésével közzétegyék az „ünnepi” hangulatot. Most nem azért: én sem vagyok egy szentfazék, aki órákig beszélgetett a szeretteivel a boldog várakozás jelentőségéről, meg ilyenek. Csak leültem vacsorázni a szüleimmel, aztán elhúztam jógára, ahonnan hazaérkezve hajnalig csinálgattam a teendőimet.

Büszkén jelentem, bár nem tartom magam követendő példának,: sikerült meghúznom a vonalat a kint és a bent között, aminek még véletlenül sem egy adventi koszorú a határa. Sokkal inkább az érzés, hogy én ebből a megélésből akarok-e adni másoknak, és ha igen, akkor milyen formában. Kevesen tudták eddig, ám nálam az Instagram mindig is jócskán késő Latergram volt, elvégre akkor és ott nem a kijelzőt bámulom. (Igen, a kajákat is rég felfalom, mire látjátok.)

Persze, a felismeréshez át kellett égni néhány bakin, és még mindig becsúszik egy-egy. Svédországban például szó szerint fagyási sérüléseket szenvedett a kezem, mert a szeles vízparton mindent le akartam fotózni-videózni-satöbbizni, hogy lássák a népek. A minap pedig leejtettem a telefontokomat az állatkertben, amivel elijesztettem az előttem atomcuki módon felsorakozó mosómedvéket.

Pedig nekem jobban kell a kéz meg a mosómedve, mint az a néhány lájk, amit a pillanat feláldozásával összeügyeskedhetek.


Még több cikk:

 

6 Comments

  1. Szia! Eddig ez volt a legjobb írásod :) Nem tudom miért, de nagyon “átjött”. Szerencsére én műszaki téren a 19. században ragadtam, egyáltalán nem érdekelnek az ipadok, tabletek, tiptopok (laptopot hívom így :D ), iphonok és bármi ami i-vel kezdődik… Nincs fényképezőgépem, mobilom egy 15 éves ősrettenet (kényszerből, a gyerekek kicsit megúsztatták a modernebb mobiljainkat -modern alatt értsd 5-6 éves – így a fiók mélyéről kellett előhalászni a már igencsak múzeumi darabot) de a célnak tökéletesen megfelel, tudok vele telefonálni s sms-eket küldeni. Hogy nem fényképez, egyszínű a kijelzője és olyan kockás a képfelbontása, hogy nevetni lehet rajta néha, nem érdekel. Frászbukon is fent vagyunk és néha el szoktam gondolkozni, hogy miért jó az egyeseknek, hogy állandóan posztolgatnak képeket magukról, szépen befésült, mosolygósakat, mindenki szereti egymást, stb. Kedvencem, mikor vki szignózza is mosolygós kis szmájlival szívecskék közt repkedve, hogy “szeretettnek érzi magát”, ez mit jelent? Hogy tudja magát valaki ennyire magyartalanul érezni??? Úgy látszik nemcsak a használati útmutatókat fordítják 2 hete hazánkba költözött kínai dísztolmácsok, hanem már a frászt is :D És ezekkel a frászt hozzák rám… Szóval posztolgatás ide vagy oda, technika alulfejlettségem miatt én kénytelen vagyok átélni minden pillanatot és sajna soha senki nem fogja megtudni, hogy mikor eszek, iszok, alszok, mérgelődök, szeretgetnek vagy sem, unatkozok vagy egyedül táncikálok zenére a nappali közepén mert olyan “hűdejól” érzem magam csak úgy, a zenétől, semmi mástól, de tényleg! Lehet ha mindezt kiposztolnám hirtelen úgy el is szégyellném magam, hogy egyből már nem is lenne jó, mert csak addig jó amíg csináljuk, igazad van, ha félbeszakítják a meghitt pillanatot egy beállított bárgyú kép erejéig utána már nem lesz ugyanaz :( Ér ennyit egy közösségi élet rézdrótokkal összekötve amikor a láthatatlan szálak köztünk sokkal erősebbek? Az a baj, hogy ahogy közeledik a karácsony majd egyre több lesz a hasonló érzelgős, sajnálkozós cikk, szösszenet, kis üzenetek, hogy hova tűnt a meghittség az életünkből, miért nem ülnek össze emberek beszélgetni csak úgy, stb. Meg van a válasz! Pont ezért, mert minden 2. ember éppen ilyen irományt posztol az oldalán, hogy begyűjtse a lájkokat és közben sajna pont nem ér rá mással is foglalkozni… :( Annyira akarjuk, hogy figyeljenek ránk, hogy közben nem figyelünk senki másra (mint ahogy téged is elütött a japó turista a táblájával). Nem lehet egyszerre két lovat megülni!
    Bocs, hogyha hosszú lett és cikornyás, de most hirtelen ez mind kibukott belölem is :D Have a nice day :)

    Kedvelés

    1. szia, nagyon köszi @=)

      ne is mondd, a fészbúkos “szeretettnek érzi magát” szófurdulat mindig piszkálja a lényem nyelvtannáci részét…

      én egyébként “kütyübuzi” volnék, imádom a technológiai újdonságokat, de szerintem elsősorban az élet megkönnyítésére találták ki őket, nem pedig a helyettesítésére @=P kedvencem, amikor egy társas összejövetelen mindenki a telefonját bújja.

      “Annyira akarjuk, hogy figyeljenek ránk, hogy közben nem figyelünk senki másra” <- hú, ezt tök jól megfogalmaztad, már csak emiatt is megérte a poszt!

      (máskor is kérek hosszút és cikornyásat.)

      Kedvelés

  2. Tagadhatatlanul egy posztban benne van az “irigykedjetek csak pupákok” érzés is.
    Nálam inkább dominál az ’emléktár’ feeling. p.e. elmegyek valahova, lövök 1000 képet. Mikor fogom végignézni az összeset? Soha. Viszont pár bekerül a posztba, és én is szívesebben görgetek vissza oda, minthogy a tonnányi kép közül keresgessem állandóan azt a pár jól sikerült példányt.
    Ez akkor kifelé vagy befelé élés?

    Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s