Nem tudsz egyszerre a pillanatba veszni és pózolni. Nem tudsz egyszerre gyertyát gyújtani és adventi koszorút fotózni. Nem tudsz egyszerre enni és #foodporn-t posztolni. Nem tudsz egyszerre szeretni és szivecskéket rajzolni. Úgyhogy dönteni kell, ami nem mindig megy könnyen.

Rejlik valami bájos ellentmondás abban, ahogy kifelé és befelé éljük az életünket. Erős, határozott fellépésű emberek teszik tetszikeléstől függővé az önértékelésüket; az álmok beteljesülésébe pedig belerondít a tény, hogy kiposztolatlanul talán mit sem ér az egész.

Engem akkor csapott arcul a valóság, amikor tavaly tavasszal, első nagy utazásom alkalmával ott álltam a párizsi Diadalív tetején, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fényképezővel kattintsak sok megapixeleset, vagy telefonnal lőjek inkább valami pirostetős kávéházbeli wifivel posztolható lájkesélyeset.

Azért csak fotóztam...

Azért csak fotóztam…

„Lófaszt, gyerekek! Nem azért jöttem ide, hogy élő közvetítést tartsak, hanem hogy jól érezzem magamat…” – legyintettem, miután egy japán turista majdnem pofán vágott a bambán maga előtt tartott táblagépével. Ő azon keresztül szemlélt mindent, csak mivel rajta volt a zoom a kamerán, a közvetlenül mellette ácsorgó szerény személyemet pont nem vette észre.

Attól tartok, a valódi színeket, zajokat, illatokat és érzéseket sem – annyira lefoglalta, miként fest a kompozíció szuper-amoleden.

Persze, nem muszáj Franciaországig repülni az „itt és most” momentumokért: bőven akad belőlük itthon is. Csak hát egytől egyig bebukja mindet, aki nem hajlandó néhányat magának megtartani.

Ez most így konkrétan az adventikoszorú-dömpingről jutott eszembe. Láttam vasárnap köröset, sorosat, pirosat, kéket, tobozosat, gyertyásat, ledeset. Olyat viszont egyet sem, ami körül elmélyülten beszélgető emberek ültek.

Nyilván, mivel aki elmélyülten beszélget, annak ritkán jut eszébe előkapni a mobilját, hogy gondosan kimért szögből készítsen a társaságról egy képet, amelyen a koszorú is látszik, ráadásul senki sem pislog éppen. Amint előkerül a készülék, jön a póz, a vigyor, az ölelés, a helyezkedés, a rendezkedés – csupa olyan dolog, ami kiszakít a pillanatból.

Így lett tele magányosan pislogó gyertyákkal és izzókkal a hírfolyamom. Sokan még be is tegelték magukat a szomorkás fotón, hogy aztán az otthonuk helymegjelölésével közzétegyék az „ünnepi” hangulatot. Most nem azért: én sem vagyok egy szentfazék, aki órákig beszélgetett a szeretteivel a boldog várakozás jelentőségéről, meg ilyenek. Csak leültem vacsorázni a szüleimmel, aztán elhúztam jógára, ahonnan hazaérkezve hajnalig csinálgattam a teendőimet.

Büszkén jelentem, bár nem tartom magam követendő példának,: sikerült meghúznom a vonalat a kint és a bent között, aminek még véletlenül sem egy adventi koszorú a határa. Sokkal inkább az érzés, hogy én ebből a megélésből akarok-e adni másoknak, és ha igen, akkor milyen formában. Kevesen tudták eddig, ám nálam az Instagram mindig is jócskán késő Latergram volt, elvégre akkor és ott nem a kijelzőt bámulom. (Igen, a kajákat is rég felfalom, mire látjátok.)

Persze, a felismeréshez át kellett égni néhány bakin, és még mindig becsúszik egy-egy. Svédországban például szó szerint fagyási sérüléseket szenvedett a kezem, mert a szeles vízparton mindent le akartam fotózni-videózni-satöbbizni, hogy lássák a népek. A minap pedig leejtettem a telefontokomat az állatkertben, amivel elijesztettem az előttem atomcuki módon felsorakozó mosómedvéket.

Pedig nekem jobban kell a kéz meg a mosómedve, mint az a néhány lájk, amit a pillanat feláldozásával összeügyeskedhetek.


Még több cikk: