Én tényleg szívesen segítenék. Felvennék minden tehetséges és szorgalmas embert, elmennék az összes jótékonysági mézeskalács-sütésre, s átölelném, akinek éppen arra van szüksége. A baj csak az, hogy az idő, az energia meg a pénzügyi keret véges… Meg amúgy sem vagyok az a „free hugs” táblával mászkáló típus, tehát ha lenne olyanom, valószínűleg fejbe vagdosnám vele a népet.

Írtam már arról, mennyire kellemetlen, ha vadidegenek melót remélnek tőlem. Azóta megszoktam a helyzetet, elvégre a bien impresszumát megnézve logikus, hogy hozzám fordulnak a kéréssel.

Továbbra is ellentmondásos érzéseket kelt viszont bennem, amikor valóban megérzem a szavak mögött a keserűséget – pláne, ha ismerem azt, aki nekem címezte őket.

Fogd meg jól! | Fotó: 4freephotos.com

Fogd meg jól! | Fotó: 4freephotos.com

„Szia! A mai nappal megszűnik a munkahelyem. Ha látsz valami jó melót, a profilomhoz passzolót, szólnál nekem?” – írta egy volt kollégám pénteken. Szólnék én, hogyne szólnék, vazze! A baj csak az, hogy „jó melót” a szakmában alkalmazottként eltöltött évek alatt egy darabot sem láttam, pont ezért választottam másfajta utat.

A jó meló fogalma azonban relatív: róla tudom, hogy lazán elüldögél valahol nyolc-kilenc-tíz órákig, nekem pedig lételemem a tértől és időtől való függetlenség.

Hiába dolgoztam több cégnél, hiába vannak kapcsolataim, az állásajánlatok valahogy sosem röpködtek ide-oda, hogy csupán hanyag mozdulattal el kelljen közülük egyet kapni. Amíg nem láttam bele, hogy ez így működik, emésztett a sértettség.

Mert hiába kértem ismerőstől munkát, amikor nagy szükségem lett volna rá, nem kaptam soha. Semmit. Akkor döntöttem úgy, hogy a saját magam menedzsere és referenciája leszek, még ha szarul csinálom is. Ez viszont az én ideám, és a világért sem akarnék rábeszélni senkit. Főleg, hogy aki másfajta lelki alkat, annak még felvetni is őrültség.

Ma már úgy gondolom, hogy minden gyertyaláng, amit felém nyújt a sors. Nekem attól nem lesz kevesebb, ha fényénél másét is meggyújtom. Gyönyörű hasonlat és elmélet ez, fizikai síkon azonban olyan anyagi tényezőkhöz vagyok kötve, melyek nem teszik lehetővé, hogy haladó piromániásként gyújtogassak reggel, délben meg este. (Bagoly fejjel a reggelt amúgy is csak álmomban tudnám kivitelezni, ami csöppet tűzveszélyes.)

Az érzések és az észérvek ellentmondásához hozzátartozik, hogy ha én lennék az állások osztogatója, akkor is kizárólag rátermettségi alapon döntenék. Némi empátián kívül tehát semmivel nem tudnék szolgálni például annak a tollforgatónak, akinek van tizenvalahány év tapasztalata, a helyesírásától viszont falnak mennék.

Előfordulhat, hogy ez bizonyos szemszögből inkorrekt, sőt kiérdemelném vele a „köcsög” jelzőt is – de teljesen más kedvelni valakit, illetve kijelenteni, hogy vele szeretnék dolgozni. (A közvetítő szerep egészen más, mert ha szökőévente egyszer értesülök egy lehetőségről, kérés nélkül továbbítom annak, aki szerintem jól járna vele.)

Mindennek tudatában megéri-e hozzám fordulni? Fogalmam sincs. Ami van, adom: korlátozott mennyiségű tapasztalaton nyugvó tanácsot, vagy éppen realizmussal átszőtt, de azért biztató szót. Ami viszont nincs, azzal nem szolgálhatok.

Ez viszont ne csüggesszen el senkit, mert nekem is előbb lett gyertyám, mint öngyújtóm…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: