Mindenkinek az életében eljön a pillanat, amidőn elmorfondírozik rajta: vajon miért nem ír, akitől egy „mi van, te állat?” is fényt hozna az éjszakába… Hatéves voltam, amikor hebehurgya osztálytársnőm először kért tőlem tanácsot férfi-női kommunikációban, a minap pedig doktorandusz barátnőm jelentkezett, hogy telefonnal jár vécére, mert tíz órája vár egy válaszra.

„Na, mit írjak neki?” – nézett rám nagy szemekkel a szeplős, szemüveges, rózsaszín melegítős Klaudia, aki már az általános iskola első osztályában kézbe vette az irányítást ahelyett, hogy kivárt volna. Falevelet tartott a kezében, arra akarta körmölni a sorsdöntő üzenetet.

A baj csak az volt, hogy Klaudia még nem értett a betűvetéshez, ezért az én – igencsak felismerhető – kézírásommal akart közelebb férkőzni az osztály szépfiújának pöttyös labdájához és szívéhez. „Karcolj bele egy szívet!” – vágtam rá hirtelen ötlettől vezérelve, viszont randiguru-képzettség hiányában elfelejtettem tanácsolni, hogy szignálja is. A srác félresöpörte a padról a szakadt levelet. Ehhez képest egy rideg Facebook-láttamozás smafu, higgyétek el!

audrey-hepburn-love-you-seen

„Már tíz perce elküldtem neki azt az SMS-t!” – rebegte doktorandusz barátnőm tegnapelőtt este, miután meglódult a fantáziája, s előbújt a féltékeny énje. A női elme szerencsétlen kombinációja ez, hiszen szorgosan váltogatja egymást az „elütötte a villamos” és a „másik csajjal van” rémképe. Ráadásul nem túl tiszta az ember lányának lelkiismerete, ha rájön, hogy az előbbi alternatívának talán egy árnyalatnyival jobban örülne.

A pasasról amúgy rövidesen kiderült, hogy az igazak álmát aludta néhány sör után, így nem is sejtette az egyszemélyes drámát. Meg a kínzó kérdést sem, hogy szabad-e más platformon írni, esetleg hívni egy szöveges üzenet után, illetve milyen végkövetkeztetéshez vezethet a válasz(hiány).

A férfi-női eszmecsere tehát mindenkit becsicskít. Még szerencse, hogy papíron a kommunikáció mestere vagyok, mert baromi jó tanácsokat tudok adni. Mármint nem valamiféle egyetemes sztenderd szerint jókat – csak némi empátiával sejtem, hogy a hozzám forduló magától mit cselekedne, miként reagálna, s maximum érdekességképpen teszem hozzá a saját zsigeri válaszomat.

Mert az a fura, hogy nekem nem ezerszer végiggondolt, gondosan időzített és cselesen átfogalmazott megnyilvánulásaim vannak. Semmilyen életterületen nem működik nálam az a zsilip, ami sokaknál a „kimondhatom” és a „nem mondhatom ki” között szelektálva árnyalja a kiáramló infókat.

Én egy hóthivatalos munkamegbeszélésen is szemrebbenés nélkül közlöm, ha egy portálmotor szerintem „szopóálarc”, a magánéletben pedig egyértelműen jelzem, kinek tartok igényt a társaságára. Ettől még nem válok nyitott könyvvé, mert a másoknál első körösnek számító kérdésekre ezerféleképpen tálalható válasszal tudok szolgálni.

A „mivel foglalkozol?” és a „milyen végzettséged van?” örök sláger bármilyen kontextusban, hát nálam pont ez a kettő szinte kötelező élettörténet-ábrázolással járó kapufa. De csak szinte, mert ha akarom, letudom a veszedelmesen rejtélyes „vállalkozó vagyok” szókapcsolattal – hogy aztán mikor és mire vállalkozom, majd megsúgja a Google meg a fantázia.

Egyszer amúgy én is írtam szerelmes levelet, még ötödikben. Szivecskés levélpapír, rózsaszín boríték, ahogy kell. Sosem kézbesítettem, a benne foglaltak viszont a rohadt ciki kategória vitathatatlan győzteseként sokáig kísértettek. Kicsit sajnálom, hogy darabokra tépve elégettem, a hamvait pedig beleszórtam a vécébe. (Nem a hapsikáról, hanem a fogalmazványról beszélek.)

Mert már tudom, hogy bármi történik, bátran átölelhetem a saját gondolataimat és érzéseimet. Ezt javaslom mindenkinek, aki éppen falevélbe karcolna, vagy a magazinos intelmek ellenére elküldené a másiknak az SMS után azt a Facebook-üzenetet: ne csak azon agyalj, mit (nem) lép a másik! Állj meg egy pillanatra, és csodáld, ami benned zajlik.

Lehet, hogy egy kicsit tényleg meghülyültél, de ez egy ilyen játék…


Még több cikk: