Tegyük fel, hogy valaki fájdalmat okozott neked. Az eszeddel tudod: csak magadnak ártasz a nehezteléssel. A szíved viszont nem akar okosan engedni – inkább szamár módjára szenvedne még egy kicsit. Na, ekkor teheted meg, hogy a bölcsesség égisze alatt kiegyezel egy „félig” megbocsátással. Ami a semmilyennél is rosszabb.

A félig megbocsátás legfőbb ismérve, hogy felszabadító nyugalom helyett elfojtani való frusztrációt hoz az életedbe. Ha továbbra is negatív érzéseid támadnak az illetővel vagy az esettel kapcsolatban, egy pillanatig se hidd, hogy túl vagy rajta – különben becsapod azt a szerencsétlen flótást, aki a tükörből pislog vissza.

Bármilyen emberi kapcsolatban elkövethető ez a baki: szerelemben, családban, munkatársak között, jószomszédi (v)iszonyban… Mégis úgy érzem, mindennél jellemzőbb a női barátságokra.

A szándék megvan. | Fotó: theincompleteid10t.blogspot.com

A szándék megvan. | Fotó: theincompleteid10t.blogspot.com

És hogy ne a levegőbe beszéljek, elmondom, mi történt velem a minap. Egy lány, akivel elég sok mindenről tudtunk csevegni korábban, megharagudott rám az eltérő látásmódunk miatt. Én észrevettem egy mintát az életében, amit ő nem vél felfedezni a sajátjában. Hogy ő magában létezni rettegő fél alma. Elfogadom, hogy ez szubjektív, tehát sosem óhajtottam bizonygatni az igazamat – valószínűleg nincs is objektív igazság a témában.

Na, vele volt egy hathetes mosolyszünet, aminek a végén felhívott, s a következőket mondta: már túl van a dolgon; azért akadt ki, mert nem érezte jogosnak; amúgy sincs gőzöm sem az egészről, mivel nem járok randikra; pont olyan minden a frissen meglelt másik féllel (vagy egésszel), ahogy azt megálmodta; majd érdeklődött, hogy velem mi van.

A lehetőségekhez mérten, szerintem dióhéjban válaszoltam – a „hol kezdjem?” ugyebár mindig nagy dilemma –, végül kaptam tőle egy üzenetet, hogy figyeljek oda az egocentrikus kommunikációmra, mert én álltam a csevej középpontjában.

Tisztában vagyok vele, hogy a hallgatás nálam viszonylag későn megtanult képesség, amit szívesen fejlesztek még. Az építő jellegű kritika fogalmával sem most találkoztam először, így megfontoltam, megköszöntem, megkérdeztem néhány barátot, miként látják ezt, aludtam rá egyet, és arra jutottam: itt bizony félig megbocsátás történt. Afféle „belém rúgtál, ezért visszarúgnék”. Bosszúnak nem nevezném, mert mélyebb tudatszintről jön, és az a kifejezés talán túlzás is.

Jó kérdés, mit lehet ilyenkor tenni. Bölcs volna szeretetteljes türelemmel elfogadni, hogy a másik tényleg túl akar lépni, csak egyelőre még nem megy neki. Figyelmen kívül hagyni a csipkelődést, hagyni a bizalmat újjáépülni. A baj csupán annyi, hogy ha valaki tudat alatt, fölött, előtt, mögött, mellett vagy bárhogyan próbál egy általa odaképzelt piedesztálról lerángatni engem, lófaszt engedem a közelembe.

Mindkettőnknek megvan a maga útja, eltérően látjuk a sajátunkat meg egymásét – részemről ez oké. Nyíltan megmondani a másiknak, ami zavar – pláne oké. De valamin félig túllépni… az nagyon nem oké.

Tudom, mert régen én is próbáltam megtenni. Nem akartam hagyni, hogy azt érezzem, amit. Valahogy gyerekesnek tűnt haragudni, szégyelltem még saját magam előtt is. Ma pedig már azt mondom: előbb ölelem keblemre a saját érzéseimet, mint a vélt vagy valós külső elváráshegyeket.

Ezt az ösztönös stratégiát pedig szívből ajánlom mindenkinek. Főleg annak a leányzónak, aki talán csak a harmadik bekezdésig jutott el, s egyébként is sérelmezte, hogy az ilyen személyközi történéseket mi a francért írom le.

Hát mert jólesik! Nem csak félig – egészen.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: