Néha más autójába pattanok, de a miénkbe nem szívesen engednék senkit. Néha másnál alszom, de előbb nyalnék csigát, minthogy bármennyi pénzért vendégül lássak valakit. Világok és szocializációs minták találkoznak bennem – már tudom, merre tartok, ám olykor még utánam nyúlnak a generációkon keresztül hordozott előfeltevések, tapasztalatok.

„Te, én csodállak téged. Nem mernék egy vadidegen kocsijába ülni, pláne ismeretlennél megszállni…” – mondták nekem nemrég. Olykor pedig értetlenül néznek rám, amiért huszonöt éves fejjel csak nemrég jöttem rá, hogy ez működik.

Hogy van valamid, ami éppen kelendő lehet, ezért megosztod a néppel. Méltányos összegért cserébe, így aztán minden résztvevő életét megkönnyíti a transzfer. A kérdés csak az, hogy mennyire fura egy családi otthon konyhájában szemrevételezni, hogy emitt a tányér, amott meg a villa, vagy éppen a sofőr telefonbeszélgetéséből egy komplett drámába bepillantást nyerni nagy pislogva.

Együtt jobb. | Fotó: weknowmemes.com

Együtt jobb. | Fotó: weknowmemes.com

A legfurább, hogy semennyire nem fura. Még nekem sem, pedig több mint húsz éven keresztül aszociálisnak hittem magamat. Most már világos: kíváncsi vagyok az emberekre, a sorsokra – korántsem mindenkiére, de mivel a csend is az én közegem, nem baj, ha csak úgy elvagyunk egymás mellett.

A szüleimnek szeme sem rebben, amikor sosem látott autóval porzik el a lányuk (a kései egyke), sőt attól sem cidriznek, hogy közösségi lakásbérlő lettem. Mégsem lehetek olyan nyitott és modern lélek, mert még a gondolattól is frászt kapok, hogy egy ki tudja, milyen pofa behuppan mögém Nessie-be, esetleg eszik a kedvenc sárga tányéromból, vagy ráfolyatja a nyálát a lepedőnkre.

A következtetés tehát, hogy magamat nem féltem, de a hozzám szorosan kötődő tárgyi környezetet igen? Kialakult bennem egyfajta ősbizalom, ám teljesen azért mégsem bízom? Valószínűleg ez a helyzet, és nem ciki átmeneti fázisban lenni, elvégre mindennel együtt folyamatosan változom. Miközben szüntelenül csodálok meg csodálkozom.

Csodálom, amikor egy huszonéves, törékeny csaj meghirdet egy utat, aztán letolja a fuvart négy idegen faszival. „Volt már olyan, hogy féltél?” – kérdeztem tőle. „Igen, vezettem már pszichopata és baltás gyilkos társaságában is” – legyintett, aztán lezárta annyival, hogy a többség nem ilyen.

„Két holland nő aludt itt előtted. Buzik voltak, tök érdekes. Pakolj csak az alsó polcra a hűtőben” – hangzott el bruttó két és fél perccel azután, hogy bőrönddel, laptoptáskával és hátizsákkal becsöngettem egy GPS-szel megtalált címre. Eszembe jutott, milyen szívesen csevegnék párkapcsolati ideákról egy leszbivel. (A meleg srácoknál már nagyjából sejtem, mi az igazság, és mik a tévhitek.)

Meg az is eszembe jutott, te szentséges atyaúristen, most látjuk egymást először ebben az életben, mégis gond nélkül osztozunk a legintimebb téren.

„Szia, Alexa vagyok, megjöttem! Mindjárt belepisilek a vécédbe, este pedig a kádadba mosom a seggemet…”

Tiszta őrület, nem?

Nem, mert a megélés pillanatában teljesen normális, sőt természetes. Látni, hallani és érezni egy szeletet az életekből, s adni egy falatot a tiédből érte. Ki tudja, mi mindenre taníthat egy két és félórás beszélgetés kétszázhetven kilométeren? És mennyire meglepődsz rajta, milyen szavakkal definiálod újra és újra saját magadat?

Ráadásul mekkora poén, hogy a Hotel Posh Resort Spa*** zuhanyfüggönyének mintázata helyett majd azt meséled az unokáidnak, hogy „amikor Alejandrónál aludtam”, plusz a végtelenségig bővítheted az „egyszer dumáltam valakivel, aki…” kezdetű mondatokat?

Persze, ehhez Alejandrónak hinnie kell benne, hogy a vendége nem rámolja ki a kéróját, amikor dolgozni megy, a vendégnek pedig abban, hogy nem ébred fél májjal, fél tüdővel és fél vesével. Aki egyébként kívülállóként attól tart, hogy igen, annak a fél szívét már úgyis megcsócsálta valami, s csak a bizalom állíthatja helyre.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: