Lady Gaga artRAVE-je Bécsben – rendhagyó koncertbeszámoló tőlem

Oltári jó kérdés, miért megy el az ember egy olyan koncertre, ami csak úgy ímmel-ámmal érdekli – pláne az otthonától ötszáz kilométerre. A választ igazából én sem tudom, de megtettem. Végül is milyen ellenérve lehet az embernek, hogy Bécsbe furikázzon Lady Gaga megtekintésére?

A művésznő első számú kedvencem volt régen. Pontosabban két-három éve. Rongyosra hallgattam a lemezeit, még az egyik szakdolgozatomat is a munkásságának szenteltem. Nem vagyok rajongó típus, tehát sosem olvastam izgalomtól remegve a róla szóló híreket.

Egyszerűen tetszett, amit csinál, na meg a zenéje. Nem sok koncerten jártam életemben, mert bombasztikus muzsika kell ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson betenni a lábam az ezzel járó tömegbe – de ott voltam az első turné budapesti állomásán 2010-ben, plusz tavalyelőtt a másodikon Bécsben.

Az idén februári jegyeladás kezdetekor valami azt súgta, hogy nem hagyhatom ki a harmadikat sem… Hiába köszöntött be egy olyan korszak Gaga művészetében, amit sokféle jelzővel lehet illetni, én viszont csak annyit mondanék: az Artpop albumról nem bírtam végighallgatni egyetlen számot sem.

Nem találtam őket különösebben rossznak, csak bántóan semmilyennek. Ugyanakkor a korábbi show-k látványvilága magával ragadott, s önmagában is szuper élményt jelentett. Akár Fekete Pákó is énekelhetett volna olyan színpadi elemek mellett. Erre jött még a késő délutáni Bécs-bámulás némi mariahilferes sétával egybekötve… Magától értetődött tehát, hogy rászánom azt a hatvan eurót a tök jó ülőhelyre.

Szép színes.
Szép színes.

Akkor még javában tartott a felsőoktatási jelentkezési időszak, így csak motoszkált a fejemben, hogy akkor én már havi rendszerességgel mászkálok majd Budapestre, s két ilyen túra között a hátam közepére kívánom majd az ország átszelését keresztben. De szerencsém volt, mert egy szintén koncertlátogató kedves ismerősöm kis piros kocsijával repített Hajdúnánásról, némi változatosságot csempészve az útvonal első felébe. Megbeszélnivalónk akadt bőven, gyorsan teltek hát a célhoz vezető percek. Tőle körülbelül hat órát vett igénybe, mire sikerült lekanyarodnunk a Wiener Stadthalle melletti parkolóházba – közben a GPS egy kicsit elküldött minket a fenébe.

„Juhú, Mariahilfer Straße!” – feszítettem meg néhányszor a kilapult seggemet, megráztam a lábamat, és már baktattunk is a folyosón fel. Közben eszembe jutott, hogy Győzikének ez Máriastimfer Frássze, de belém fagyott a röhögés: nem ám a hidegtől, hanem mert néhány futóversenyt játszó kiskamaszon kívül a kutya sem tartózkodott a színhely környékén. Nem ám úgy, mint 2012 augusztusában, amikor már dél körül tömött sorokban színes népek várakoztak izgatottan, afféle multikulti-forgatagban… Pedig most délután négy elmúlt! Mondjuk, nem tudom, mire számítottam, hiszen a parkolóházban is rengeteg üres hely volt.

Nem baj, kesztyűt fel, irány a Mariahilfer! Imádom azt a pezsgő utcát, és a boltokba is szívesen bemegyek. Direkt gondoltam a költőpénzre, hogy karácsonyi elővásárlás, meg ilyenek. Ahogy azt Móricka elképzeli, persze! Minden zárva volt, leszámítva néhány gyorséttermet. Az utcán csak páran ténferegtek.

A nap utolsó sugarai is magukra hagyták a világító neonfényeket, én pedig csak néztem az útitársamra, hogy ez most így tényleg…? Ő vállat vont, mert számított a helyzetre. A mozgáshiányom miatt (és azért, mert nem akartam elhinni, hogy igen, tényleg alszik a város, úúúristen) caplattunk néhány kilométert, majd kedvezőbb opció hiányában beültünk a KFC-be, ahol kizárólag mi voltunk fehérek, szóval eléggé néztek minket.

Én itthonról vittem kaját, mert az finom és egészséges, ráadásul szerettem volna időt spórolni, s nem helyet keresgélni, majd várakozni a megrendelt ételre. A pakisztáni takarítónak szeme se rebbent, amikor elővettem a jégkrémes doboznyi salátát meg a szendvicsemet, a tőlünk két asztalnyira ugató, dzsekibe öltöztetett kutyára azonban elég csúnyán nézett. „Itt még wifi sincs!” – állapítottam meg a telefonomat elővéve. Nem mintha lett volna mit írni vagy posztolni bárkinek.

Elbeszélgettünk és ücsörögtünk ott egy ideig, aztán némi szándékos késéssel elindultunk vissza a Stadthalle felé. Azért bántunk bőkezűen az idővel, mert az előzenekarként fellépő Lady Starlight – Gaga korai, stúdióknál kilincselős érájának kulcsszereplője – nem embernek való zenét játszik. A stadion messziről dübörgött tőle, s a kezdési időpont után negyedórával is bús alakok ugrottak elénk táblácskával, hogy „ONE TICKET FOR SALE!”. „Bazmeg, vegyed inkább te az enyémet!” – közölte kísérőm az egyik delikvenssel, mire az a vendégszerető osztrákok barátságos mosolyát villantotta vissza, feltételezvén, hogy a mondat valami olyasmit jelentett: a jó isten áldja meg.

Így se csúnya épp.
Így se csúnya épp.

Feleannyi bejárat volt nyitva a koncertnek otthont adó „D” csarnok oldalán, mint két éve, ráadásul sorba sem kellett állni a beengedéshez. Grüszgott, grüszgott, dánke, dánke, tapis motozás, táskacsekkolás, bent vagy, bömböl a némileg pszichedelikus tucc-tucc, ó je. A széksorok felé vezető utolsó ajtónál megállítanak, hogy kötelező leadni a kabátomat a ruhatárba, bitte. Egy euró húszat ötvenessel kifizetni, miután egy fillért sem költöttem, ugye… Mindegy, a vörös nyakkendős, szürke öltönyös-kosztümös személyzetnek a szeme sem rebbent, három másodperc alatt csúsztattak negyvennyolc nyolcvanat a kezembe.

Aztán elemlámpás bácsi kísért a helyemre, aki dobhártyaszaggató ritmus közepette se a zwanzig-ot, se a twenty-t nem értette, így a szóbeli kommunikációt félretéve az orra alá dugtam a jegyemet. Szlávosan karattyolók gyűrűjébe huppantam, és néztem, ahogy Lady Starlight görnyedt testét néha furcsa görcs rántja össze, miközben néhány másodpercenként megránt egy bizgentyűt az icipici keverőpultján, nagy ünnepélyességgel. Bámultam jobbra-balra, néztem az arcokat, végül az „előzenekar” a szélrózsa minden irányába meghajolva közölte, hogy most jön az est főszereplője – még a fehér nájlonfüggöny is megrezzent.

Az érdekes módon szinte telthátasnak tűnő közönség pedig fejvesztve üvöltött, de minek? Csaknem ötven percen keresztül ugyanis nem történt semmi sem. A színpad lila fényben úszott, a két kivetítőn az #artRAVE felirat villogott, az emberek pedig csak vártak, és közben le-leszállingóztak kifosztani a büfékínálatot. Megfájdult a farokcsontom. Az előttem ülők szelfimaratont rendeztek, a szemembe vakuztak hatvanhatszor. Felsóhajtva elvigyorogdtam magamban: milyen zseniális helyzet, hogy csak úgy elszáguldhatok ide egy estére! Még akkor is, ha nem túl rózsás, ami zajlik éppen.

A lehúzott függönyt rezegtető, végtelen ismétlésre állított intró számok némileg hipnotizáltak. A várakozástól eljutottam arra a pontra, hogy este kilenc után tök rezignáltan vettem tudomásul: előkerült Gaga. Alighanem ez lesz a világ legfurcsább koncertbeszámolója, hiszen a fellépésről annyit mondhatok: megvolt. Nem rossz, de nem is jó. Amolyan közepes, ám nem az erősebbik fajtából való. Mint egy színházi performansz: ülve végignézed, a végén meg tapsolsz.

Kiemelhetnék pillanatokat, mint amikor letérdelve a fogával pengette a táncos-gitáros ágyéka elé helyezett húrokat, vagy amikor elvette a felé nyújtott sört egy rajongótól, s jókat kortyolt belőle – ezek viszont az újrajátszott régi számokkal együtt arra szolgáltak csupán, hogy a repetitív új dalok között lekössék a figyelmemet. Előttem ezüstös kékre festett arcú lány nézte az óráját, míg az egyik lassúra állva révedezett.

Éjfél elmúlt, mire ismét úton voltunk. Láttam olyan jelzőlámpát, ami hét perc alatt sem vált zöldre éjnek évadján; olyan benzinkutat, ahol úgy vitték az ezerötszáz forintnyi euróba kerülő csipszet, mintha ingyen osztanák; olyan Budapestet, ami tényleg szép, mert teljesen üres; és olyan ködöt, amiben az autópályán csak egy terelővonal-csíkot sejtesz előre. Reggel hatkor, immáron világosban, a forró zuhany alatt megállapítottam: még egyszer nem mennék ugyan, de ilyen is kellett, tehát nem bántam meg.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

5 Comments

  1. En is nehany eve nagy rajongoja voltam Gaganak, en is ott voltam a pesti koncertjen ;-) Sot akkoriban ezt a koncertet megneztem egy masik helyszinen is random modon, ugyanis az arenanal vettem jegyet! A lemezei is megvannak es sok dala tetszik roluk. Aztan ennyi eleg is a jobol ;-) az uj albumrol egy dal van amit szeretek, a tobbi nem az en vilagom. Lattam kepeket a hatalmas es erdekes alaku szinpadrol, es gondolom hogy a latvanyra ad, de az album miatt nem erzem a kesztetest hogy elmenjek a koncertre. Per pillanat ugy erzem, hogy Lady Gagat lattam ketszer elobenkoncertezni es ez igy marad ;-) Meglatjuk, hogy a kovetkezo album milyen lesz…

    Kedvelés

    1. a legvégén volt egy érdekes elköszönés. olyasmi, hogy “emlékezzetek azokra az időkre, amikor kifestettétek a másik arcát, és szörnyecskének hívtátok egymást, mert a körülmények változnak, de ti magatok állandóak vagytok”. nekem erről rögtön az ugrott be, hogy 1. visszavonul / 2. megint élesen stílust vált. az fix, hogy ha minden marad a mostani állás szerint, részemről nem lesz 4. @=/

      Kedvelés

      1. Hm ez erdekes. Igen, ezek a verziok sanszosak. De en adok eselyt annak is, hogy nem lesz tobb lemez mert allitolag ez a mostani is nagyon gyengen fogyott es a koncertek sem lettek sold outok mint mondjuk ket vagy negy eve…Az is lehet, hogy a Tony Bennettes dologhoz hasonlokat fog csinalni, ezzel egyebkent jovore fog turnezni ha jol tudom. Ehhez tenyleg nem megy a szornyecske imazs :-D

        Kedvelés

        1. jaja, simán megteheti, hogy visszamegy az undergroundba, mondjuk jazz vonalon. annak viszont nem leszek közönsége, mert egyáltalán nem bírom, ha egy dal nem kezdődik el, csak végig tötyög @=/

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s