Sokan vannak, nagyon sokan. És én mindig rácsodálkozom a létezésükre: „te is, fiam?” El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet, amikor semmivé sem állnak össze a szavak. Vagy éppen összeállnak valamivé, aminek az eredeti jelentéssel nincs kapcsolata. De így is le lehet élni egy életet – akár sikeresen, boldogan.

Az olvasást készségnek mondják. Készen, velünk születik tehát, és csak fejleszteni tudja a környezet meg az oktatás.

Nyilván pont annyit kapunk belőle, amennyi a feladataink megvalósításához szükséges – márpedig nem feltétlenül a munkaköri teendőkhöz, hiszen egy éjjeliőr is falhatja a betűket, mint ahogy egy vezérigazgató is súrolhatja az analfabétizmus határát, mert akad, aki írjon-olvasson helyette.

Milyen érdekes! | Fotó: YouTube

Milyen érdekes! | Fotó: YouTube

Én szövegbuzinak születtem. Anya nem akart idejekorán beavatni a papírra vetett szavak rejtelmeibe, így kénytelen voltam egyenként kiszedni belőle a betűk képét és kiejtését, hogy aztán magamtól összeolvassam őket, s utána nyomtatott nagybetűkkel írni kezdjek. Az ovis évek elején azt hittem, mindenkinél ugyanez a helyzet. Hamar jött a pofon: hát nem.

Már második osztályba jártam, amikor a tanító néni hátrament a fél osztállyal az „L” betű elsajátítására, az elöl maradók pedig egy rövid mesével foglalkoztak. Alig bírtam figyelni, mert minduntalan a terem vége felé fordultam. Mit lehet csinálni egy „L” betűvel negyvenöt percig, jóságos szűzmária?!

Aztán jöttek az olvasási versenyek, amit úgyis a protekciósoknak kellett megnyerni, így csak második-harmadik lehettem. Abszurd, hogy kiállsz néhány tanár elé, felolvasol valamit, ők meg pontoznak téged. Akkor még nem tudtam, hogy az amerikai csemeték színpadon állva, mikrofonba betűznek. Bé, e, té, ű, zé, enn, e, ká. Taps. Ügyes vagy, Johnnyka!

Engem akkor Szandikáztak, bár a Johnnykának jobban örültem volna. Mindegy. A lényeg, hogy hiába nem voltam se túl jó tanuló, se könyvmoly, ezzel az olvasás dologgal kilógtam piszkosul. És nem örültem neki, mert az órákon végigunatkozott percek ezrei örök türelmetlenséget plántáltak belém – azóta is nehezemre esik tétlenül létezni.

Matekból is ufó voltam miatta, mert a szöveges példákat pillanatok alatt lefordítottam számokra, ott viszont a kétismeretlenes elsőfokú egyenletrendszernél elakadtam. Ötödikes fejjel álltam a táblánál, nem értvén, hogy algebraügyileg mi a büdös franc van, és még a tanár is röhögött rajtam.

„Szóval ilyen érzés nekik a betűhalmaz!” – gondoltam a hátsó padban marháskodó srácokra, akik közül sokan úgy mentek gimnáziumba, hogy külön univerzumként, nehézkes egymásutánban bökték ki a felolvasott szótagokat. Később láttam olyat, aki így érettségizett le. Még a névelőket is külön hangsúlyozta, ráadásul a „s” kötőszót „sö”-nek olvasta. Ma már diplomás ember, azt hiszem.

Miután az írás, a fordítás meg a szerkesztés a szakmám, rengeteg olyan emberrel találkozom, akik egyszerűen nem értik, mi jön ki a tollamból. Vagy éppen másokéból, akiknek a szövegét éppen gondozom.

Nem vagyok egy türelmes típus, tehát utólag sohasem magyarázok. Ha valakinek nem világos valami, olyan instrukciót kap tőlem, hogy „olvasd el bazmeg még egyszer!” Illetve gyakori szófordulatom az ég felé emelt tekintettel prezentált „ó, értsed már!” Utóbbit nem lehet könnyű parancsszóra megvalósítani, de mivel a gondolataim addigra valószínűleg sok lépéssel előrébb járnak, nem szolgálhatok bővebb iránymutatással.

Aki nem tud olvasni, azzal nem bírok kommunikálni. Az emberiség egy része tőlem teljesen elzárt világban él.

Létezésük ténye elhatol ugyan a tudatomig – főleg, amikor kommentben ledorongolnak valamiért –, de sajnos fogalmam sincs, mit lehet vagy illik velük kezdeni. Pláne, ha szentül hiszik magukról, hogy ők jobban tudják és értik, mint bárki más, vagy történetesen én.

Akármilyen meglepő ugyanis, a szövegértési gondokkal küszködők egy részében a stresszhelyzetet elkerülő, nemolvasó magatartás helyett olyan kompenzációs viselkedés alakul ki, hogy tudományosnak látszó érvekkel próbálják a saját kifordított kis igazságukat alátámasztani.

Pedig szerintem boldogabbak lennének, ha belenyugodnának: ilyen gondolkodási struktúrát adott a sors, ebből kell a lehető legtöbbet kihozni. Kérdés, hogy a „gondolkodási struktúra” értelmezéseként vajon mit dob ki nekik a gugli…


Még több cikk: