„Ez nem seggnyalás. Ez életösztön!” – magyarázta nekem egy kolléga, amikor a tojáshéj még itt-ott tört. Kormánypárti volt, méghozzá nem is akármilyen: örök. Tehát akárki trónolt éppen, hű szolgájának tekinthette őt. Meg kellett állapítanom, hogy vagy nincs életösztön bennem, vagy egyszerűen semmi keresnivalóm egy szerkesztőségben.

Szerencsére egyik sem igazolódott be. Azt viszont megtanultam, hogy az ilyen emberektől óvakodni kell.

Márpedig elég nehéz az óvakodás, ha adott esetben egy egész médiavállalat hitvallása, hogy az aktuális szentek felé hajoljon a keze. Sőt, olyan céget is láttam már közelről, amelyik direkt azzal a céllal alakult meg, hogy a mindenkori hatalmat fényezze. Az egyik párt jött, a másik ment, ugyanaz az újságíró pedig teljes pálfordulattal kezdte hibáztatni azt, akit az előző választásokig még istenített.

Piri vagy nari? | Fotó: картинки.cc

Piri vagy nari? | Fotó: картинки.cc

Tudom én, hogy pénzből él az ember. Tudom én, hogy érdekek mentén cserélnek gazdát a pályázati meg miegyéb címszóval áramoltatott összegek. Azt viszont nem tudom, hogy a francba’ lehet tükörbe nézni, miközben minden urat szolgálsz, csak saját magadat nem.

Főleg, mivel ez a magatartás nem korlátozható egyetlen életterületre. Nem lehet megcsinálni, hogy a munkahelyeden simulékony és alkalmazkodó vagy, hazaérve pedig a karakán véleménynyilvánítás mintaképe. Ha egyszer magadra húztad a kaméleonbőrt, veszedelmes könnyűséggel benne ragadhatsz. És onnantól kezdve a neved már nem téged jelöl, hanem egy képlékeny masszát, amit bármilyen külső tényező kedvére gyúrhat.

Nálam van egy határ, hogy mihez adom a nevem. Nem mintha akkora dolog lenne az a szóközökkel együtt huszonnégy karakter, de legalább rám mutat – és nem arra, hogy meghasonlásért cserébe kitől remélek kenyeret. Amit nem vállalnék fel szívvel-lélekkel, nem írom meg. Miután ez kiforrt bennem, olyan helyre sodort az élet, hogy ez magától értetődik: nincs min dilemmáznom, nincs mit mérlegelnem.

Senki sem baszogat vele, hogy adjak le ikszezer karaktert a bivalypusztai óvoda átadásáról „mit köszönhetünk a pártnak?” megközelítéssel, és senki sem ítéli a karrierem csúcspontjának, hogy interjút készíthetek valami polgármesterrel, akitől most remegnie kell a lábnak, de az utókor aligha fog emlékezni rá, hogy valaha élt ilyen.

A sorsok, az utak, a megélések különbözőek ugyan, mégis meggyőződésem: politikai kaméleonnak lenni nem egészséges. Sosem láttam még olyat, aki harmonikus éntudattal lett volna képes elviselni ezt: napközben ipari mennyiségű koffein kell hozzá, este valami erősebb, a sírás-ordibálás pedig nemtől és lelki alkattól függően megállás nélkül megy.

Pótszerek, pótcselekvések, pótkikapcsolódási lehetőségek – meg pótbarátok, mert az igaziak előtt őszintének kellene lenni, az pedig egy idő után esélytelen. Már nem is tudatosul benned a saját álláspontod, hiszen elkezded azt gondolni, amit a fizetésedért cserébe elvárnak tőled.

Az érintettek meggyőződése, hogy a kompromisszumok tartják őket életben, pedig szerintem pont azok miatt válik tökmindeggyé, másnap felébrednek-e. Persze, lehet úgy írni és szerkeszteni és élni, hogy „éljen a párt, éljen a vezér!” – na, de érdemes-e, csupán az a kérdés.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: