Konok esőcseppek koppannak az ablakon, bebocsátást kér a hideg szürkeség. Nyugtalanul nézem, mert dolgom lenne odakint: futnék. Maradjak szárazon, melegben, a be nem teljesült vágyakozás fogságában, vagy ázzak bőrig boldogan? Az egyik percben erre billen a mérleg nyelve, a másikban arra. Igazából mindvégig tudom a választ, csak fel kell rá készíteni magamat.

Volt már olyan, hogy eleredt az eső, amikor futottam. Néha jött vele jég is – nem zavart. Ha már vizes vagyok, mit számíthat? Úgy viszont még nem adódott, hogy ítéletidőben kimerészkedtem volna. Valahogy mindig kaptam egy órát a sorstól, hogy kitisztult ég alatt rohangáljak.

Most viszont a csillapodás esélytelennek látszott: nem akart kiürülni a felhők gyomra, s az én bensőm sem mutatott hajlandóságot a kompromisszumra.

Kint mindegy, mi. | Fotó: baltimoresun.com

Kint mindegy, mi. | Fotó: baltimoresun.com

A hivatalos társadalmi állásfoglalás szerint hülye, aki ilyenkor kilép az utcára. Sőt, pár hónapos korunktól kezdve belénk sulykolják, hogy „megfázol, te marha!” S mivel a marha szófogadó állat, annak rendje és módja szerint szépen megfázik, hogy az életre szóló tanulságot végül maga is levonja.

„Na, ugye!” – paskolja meg borja fejét a marha-mama, a bölcsességnek látszó önkorlátozás pedig mintaszerűen öröklődik generációról generációra. A dilemma tehát adott: hülye legyek, vagy pedig marha?

Ötödikes korom emblematikus, kivizöld széldzsekije után nyúlok. Combközépig ér, rettenetesen bő, de legalább vízhatlan. Ráveszem a szürke, hosszú ujjú pólóra – a fejhallgató így már biztonságban van, két kapucni alatt. Tökéletes a fekete térdalatti nadrág, mert úgyis seggig felcsapom majd sárral. „Kiengedne valaki?” – kérdezem a szüleimtől, hiszen a mérőkütyüm nejlonszatyros-zsebrerakós esőállósítása után nem marad nálam hely a kulcsnak.

„Én ki nem megyek a kapuig ilyen időben!” – rivall rám anya, mire belevigyorgok a markomba. Apa szíve megesik rajtam; talán azért, mert a szemöldökömig húzott kapucnik rejtekében, és a több számmal nagyobb dzsekiben úgy festek, mint aki szívesen fogad némi együttérzést, adományokat meg pláne.

Aztán már kint is vagyok. Egyszerre érzem a hűvös vizet a vádlimon és az orrom hegyén. Az utca végéig sétálva azon tűnődöm, mikor váltam ilyenné – olyanból, aki szűk korlátok között élt.

Érzem, hogy amit csinálok, nem normális. Főleg, miután ezt megerősítő pillantást vet rám egy méretes esernyő alatt totyogó néni. Behúzom a kezemet a kabát ujjába, mert fázik. És nekiiramodom futólépésben, mert sétáljon így a hóhér a stadionig.

Még mindig nem érzem, jó döntés volt-e elindulni. Pocsolyák között szlalomozva, a nagyobbakat átugorva érek a pályára. Némán gratulálok magamnak, mert eszembe sem jutott, hogy a salak esetleg sártengerré lehet ázva. De látok rajta talpalatnyi szilárd foltokat, úgyhogy indul a mandula.

A fülembe dübörgő zene refrénjét tátogva esőcsepp hullik a számba. Abban a pillanatban történik valami, amitől hirtelenjében úgy érzem: ott vagyok és úgy, ahol és ahogyan lennem kell. Minden lépésre figyelek, nehogy megcsúszva a mocsárba feküdjek – nem mutatna jól a dzsekimen, bár a dizájnja miatt baromira mindegy. Ettől elvigyorodom, de nem baj, hiszen egyedül vagyok.

Rovom a köröket. Belőlem jön a víz, ami alulról áztatja kivizöldet – vajon nem lenne tökmindegy, ha találkozna az esővel? Mint nyáron, amikor még jó érzés is a zuhany-zápor.

Néznek a kerítésen túl elsétálók. Egyik zene, másik zene, pocsolya kikerülése. Pici csúszás, egyenesbe jövés, megkönnyebbülés. Az áprilisi jégeső alkalmával még négy kilométert is épkézláb adagnak tekintettem, most viszont kell a tíz. A lábamnak, a lelkemnek – jobban, mint egy falat kenyér.

Mantrázom, hogy engem csak erősít a víz meg a szél. Muszáj elhinni, különben ugyanaz a köhécselő kismarha leszek, aki életének első húsz évében ipari mennyiségű antibiotikumot szedett be. De már nem őelőle futok, és nem is azért, hogy égjen a zsírom. Csak úgy, a jelenben, itt és most. Vicces az orromra tapadt kövér esőcsepp: csiklandoz, és kívülről biztos úgy néz ki, mint a takony.

Hazafelé kocogva hálát adok az égnek, mert ha kitisztult volna, egy kihívással kevesebb. A ruháim a teraszra mennek, mert idebent még a szárítóra is túl vizesek. A lucskos hajú egyén rám kacsint a fürdőszobatükörben.

Lehet, hogy hülye vagyok, de legalább élvezem.


Még több cikk: