Ott mosolyogtak a választási plakátokon, viaszosra fotosoppolva. Olyan szervezetek színeiben, amelyekről élő ember nem hallott, csak az utóbbi egy-két hónapban. Akkor viszont úgy tettek, mintha tényleg kampányolnának. Hogy mi mellett vagy ellen, a fene se tudta.

A politika most nem érdekel, csak ennek az egésznek a lélektana. Vajon mi visz rá valakit, hogy óriásplakáton akarja viszontlátni magát egy olyan küzdelem részeseként, amiben esélye sincs?

Annyira jó érzés az utcán a saját fejének méteres másával szembesülni? Netalán eldicsekedni vele a családnak, a barátoknak és az ismerősöknek, hogy „a Pitymallat utca sarkán lévő benzinkútnál ott vagyok, meg lehet nézni, gyerekek”? Közvetlenül A Párt, Az Ellenpárt-foszlány meg az Anti- gazsisták mellett – milyen májer dolog ez!

Felesleges képfelirat. | Fotó: mno.hu

Felesleges képfelirat. | Fotó: mno.hu

Az ötletben semmi rossz nincs, elvégre mindenkinek jár tizenöt perc hírnév. Lehet érte vetkőzni, vagy öltönyt-kosztümöt húzni. A cél ilyenkor ugyanaz: az ismertség meg a pénz.

Persze, vannak, akik kikérik maguknak az effajta alantas motivációt, és büszkén vallják, hogy meg akarják váltani a világot. Legalábbis az országot. A választások környékén előbújtak valami egérlyukból, majd kerestek maguknak valami címkét, ami alatt megpróbálták kifaragni a hitelesség emblémáját – sajtból. Az szavazott rájuk, akinek a mostani helyzetnél a zsákbamacska is jobb.

A függetlenek voltak a kedvenceim. „Pista vagyok, 50 éve Szotyoládon lakom, ismerem a település problémáit.” És akkor a szotyoládiak elgondolkodnak rajta, hogy Pista jobb-e, vagy A Párt embere.

Pista bal már nem lehet, mert olyan nincsen. Legfeljebb elácsorog valahol középen. Furcsa, hogy olyan érvet hoz fel maga mellett, aminek alapján akár a komplett helyi nyugdíjasklub elmehetne polgármester- vagy képviselőjelöltnek, hiszen ők is ott élnek egy ideje, csak nem jutott eszükbe a plakáton pózolás ötlete.

Ami közös az összes kicsiben és függetlenben, az a szánni való esélytelenség terhe. Oké, hogy valahol a részvétel a fontos, nem pedig a győzelem – de ez nem az a meccs. Semmilyen előny vagy érdem nem származik később abból, hogy „indultam a 2014-es önkormányzati választásokon a parasznyai kettes körzetben”.

Vagy mégis, csak én nem ismerem fel? Talán valamiféle újjáéledt hippimozgalom ez, ahol mindenki igyekszik jobbá tenni a mindenséget, csak a virágmintás maxiruha helyett fehér blúz meg blézer kell?

A tavaly még sehol sem volt mozgalmak arra alapoznak, hogy a nép a Rántotthúsevők Pártja feliratot meglátva rádöbben: „ohó, én is szívesen tömök rántott húst az arcomba, nesztek, itt egy iksz a szavazólapra”?

A függetlenek pedig becélozzák a végképp kiábrándultakat, akik már nem tömnek semmit sehova, és a megközelíthetetlen pártkatonák helyett Pistákat akarnak? Egyáltalán hova vezet ez, hogy célok és ideák sehol sincsenek, csak érzések, indulatok, hetekre szóló ígéretek, meg órabéres aktivisták, akik horkolnak a térre állított pulpitus rejtekében?

Remélem, nem mindenkinél oda, ahova nálam vezetett. Hogy hiába volt választék, hiába volt vécépapírtekercs hosszúságú a jelölteket felsorakoztató papír – egyikükkel sem bírtam egy tollvonás erejéig azonosulni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: