Nem könnyű az életemben lenni. Van ugye ez a grafomániám, hogy nekem mindent muszáj leírni. Nem holmi vonalas füzetbe az asztalfióknak, hanem ide a „zinternetre”, mindenkinek és magamnak. Általában érzem, melyik bejegyzéssel fogok pofán vágni valakit – mégis közzéteszem, mert ezt diktálja a megfellebbezhetetlen belső késztetés.

Több ismerős, haver és barát távozott már úgy az életemből, hogy itt, a névtelenségének leple alatt szembesítettem szegényt a viselkedésével. Aztán egyértelmű lett, hogy kalap-kabát, mert neki ez így nem megy.

Főleg azért nem, mert a zsigeri ösztön ilyenkor visszavágást követel, és engem elég nehéz úgy jogos kritikával illetni, hogy némi töprengés után ne vágjam rá: igazad van, haver. És akkor a revans bizony sikertelen, hiszen nem kelt bennem olyan érzéseket, indulatokat, mint benne. Legalábbis eddig nem volt rá példa, de a világ változik, vele együtt én is, szóval még bármi lehet.

Bekapod? | Fotó: guardyourhealth.com

Bekapod? | Fotó: guardyourhealth.com

Ha kikerül egy poszt, amiben valamilyen viselkedést vagy magatartásmintát ábrázolok, mindig akad, aki a szívéhez kap: „úristen, ez én vagyok?” Amikor valamilyen szinten megtörténik az azonosulás az általam festett képpel, akkor jön a következő kérdés: „tényleg ilyen volnék, vagy Alexa a hülye?”

Önismereti szinttől függően változik a válaszlehetőségek esélye. Sőt, az is benne van a pakliban, hogy az emberi jellemrajzok objektív igazságának hiányában talán „tévedek”. Azért idézőjelben, mert ha én olyannak látom az illetőt, akkor nekem ő tényleg olyan, tehát a saját szemszögemből igazam van.

Hogy ne érjen a balladai homály vádja, elárulom: a kettővel ezelőtti, félalmás írásom vezetett visszafogott biliborításhoz egy barátságban, amelyben emiatt „a pártgyűlés határozatlan időre szünetet tart”.

Én nyilván elfogadom őt a párkeresési mintájával együtt, ám neki azt kell elfogadnia, hogy megihletett, egy jelenség végiggondolására késztetett, így a saját életének és személyiségének kínosan lemeztelenített darabját látta viszont a nyilvános bejegyzésemben. Egy kicsit talán olyan érzés lehet neki, mintha lerángattam volna róla a melltartót egy közlekedési csomópont kellős közepén.

A jellemrajzaim miatt ért már olyan kritika, hogy nulla empátiás köcsög vagyok túlfejlett küldetéstudattal, csak az nem volt ilyen szépen megfogalmazva. Ilyennek is szabad látni engem, semmi probléma. És elfogadom, hogy ez az érintettnek akkor és ott megmásíthatatlanul igaz.

Ugyanakkor halkan hozzátenném: a fene nagy küldetésem az ilyen helyzetekre levetítve mindössze annyi, hogy szeretek írni. Engem nem feltétlenül érdekel, ki milyen következtetést von le, min töpreng el, vagy éppen mitől forr fel az agyvize a blogom olvasása közben. Senkit sem óhajtok szántszándékkal rádöbbenteni semmire.

Azért szoktam írni, mert egy téma éppen kikívánkozik belőlem. Nem agyalok a szavakon, a mondatokon, a bekezdéseken: jönnek, folynak, áramlanak – néha vízesésbe torkollnak. Néha emiatt engem letorkolnak. Tettem már kockára emberi kapcsolatot és munkát is azzal, hogy rányomtam a „közzététel” gombra. De a francba az olyan kapcsolattal meg munkával, aminek ennyitől meginog az alapja!

A firkálással óhatatlanul belerúgok dolgokba, másokba, vagy éppen magamba. Dőljön tőle, aminek dőlnie kell, nincs apelláta! Még arról is képes vagyok tudósítani, hogy a kutyám szarik, vagy az anyukám kiakad. Az egyik édes tudatlanságban leledzik, a másik pedig már rég megszokta.

Tényleg nem könnyű az életemben lenni, na. Cserébe viszont kérdés nélkül rábólintok, ha valakinek a „kell-e ez nekem?” listáján az említett kontra önmagában legyőzi a prókat.

Ami jön, üdvözlöm, ami megy, elengedem – de a „közzététel” gomb marad.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: