Öröm az ürömben – sírni márpedig kell!

Én akartam lenni az, aki belőtt hajjal, tökéletes sminkben és csini ballonkabátban mássza meg a Mount Everest-et, majd a csúcsra érvén mosolyogva nyilatkozza: ó, hát sima ügy volt, gyerekek! De végre sikerült letennem az irreális cél jelentette terhet. Szerdán például teljes önazonosság-tudattal engedtem meg magamnak, hogy sírva ordítsam egy e-mail láttán a „kurva élet bassza meg” kezdetű, örök érvényű bölcsességet.

Fogalmam sincs, miért akartam női terminátornak látszani huszonvalahány évig. Olyannak, akibe ha belerúgnak, visszavág – de a világért sem árulja el, mennyire fáj neki.

Kislányként sem voltam bőgőmasina: amennyire emlékszem, szárazon kiabálva, nem szipogva hisztiztem. Ha mások sírtak előttem, nem jöttem zavarba. Csak én határoztam el valamiért, hogy soha, semmilyen körülmények között nem csúszhat ki a lábam alól a talaj. Egyszerűen megtiltottam magamnak.

Úgyis kiszabadul. | Fotó: gophergold.wordpress.com
Úgyis kiszabadul. | Fotó: gophergold.wordpress.com

Jól sikerült a projekt. Annyira, hogy egy idő múlva észrevettem: már nemcsak mások előtt kapaszkodom vissza az elcsukló hang meg a könnyek jelentette szakadék széléről, hanem közönség híján is. Kicsit már zavart, amikor jó lett volna egy robbanásszerű kiborulással összetörni az éppen betelt poharat, ám egy-két könnycsepp tudott kiszökni csupán, a feszültség pedig bennem maradt.

Aztán megismertem a legkifinomultabb stresszkezelési módokat: a sporton és a jógán kívül kitaláltam egy agykontrollos-reikis tudati-energiabiszbaszt, és ezekkel szuperül elvoltam.

Nem viccelek: kifestve és lakkozott séróval mentem életem első jógaórájára – alig több mint másfél éve. Közben pedig eszembe jutott, milyen hülyén nézhet ki, amit éppen csinálok. Egyáltalán jól csinálom? Miért nem bírom olyan magasra emelni a lábamat, mint mások? Azóta szép lassan lekopott rólam a púder. Havonta talán kétszer ér az arcomhoz a korábbi mindennapos használat helyett. És már nem érdekel mások lába, mert kizárólag a sajátomra figyelek. Jó kis láb ez: amióta tíz kilométereket futok vele, az efféle hasonlítgatásoknál sokkal mélyebben tisztelem.

Megtanultam elfogadni magamat edzés után szarrá izzadva, a havi vámpírünnep előtt kamaszosan fellángoló arccal, néha égnek álló, máskor meg lelapuló hajjal… Csak a sírás nem ment. Mert az tényleg olyan csúnya! Egy kis szortyogás még rendben van. Na, de könnyek között, alig érthető ordítással toporzékolni, hogy most aztán tényleg mindennek és mindenkinek a jó édes anyja?! Kicsit irigylem, akinek ezzel a lehetőséggel többet adott a természet a megkönnyebbülésre – nekem viszont nem pálya.

A két véglet között azonban lakozik néhány lépcsőfok, aminek örültem volna. Nyilván nem magának a sírásnak, hanem annak, hogy sikerül ledönteni a saját falaimat. Igazából jó ideje nem filozofáltam ezen, mert nem életem legelmélkedősebb évét élem. Február óta kedden történt meg először, hogy a napi munka sűrűjében megállapítottam: lesz egy szabad, fejbőlkinézős félórám este!

Agresszív kismalac módjára mondhatnám, hogy „kuss, pont így terveztem az egészet”, de igazság szerint nyomorultul benéztem, csak egy jó kis nyújtós ászana képére belelazultam a helyzetbe. Az történt, hogy február elején igazi csodaként kaptam öt(!) fordítani való könyvet erre az évre.

A szerződésben foglalt leadási határidőket magamnak szabhattam meg, a penzumot pedig tizenegy hónap helyett hatra(!) osztottam el. A többi meló mellett. Ötből három kötet terjedelmét a valós érték nagyjából kétharmadára becsülve. Nesze nekem, Mount Everest! Úgy okoskodtam, hogy már a hátam mögött lesz a hegy, mire elkezdődik az esztendő következő nagy kihívása, az egyetem.

Kissé megtépázva ugyan, de sikerült megmásznom, amit meg kellett. Út közben félretettem a fene nagy büszkeségem, és a szüleim meg a barátaim előtt felvállaltam, amikor fájt az erőltetett menet. Legelőször saját magam előtt, persze. Úgy ösztönözte a tudatomat a lelkem, mint bokszolót az edzője egy zsé kategóriás meccsen: meg tudod csinálni – mondtam ki olykor hangosan a tükörképemnek, amikor az nem akart hinni nekem.

Szeptemberben tíznapos késéssel teljesítettem a mini-küldetésem. Az ötödik könyv leadásakor átvágtattam a célszalagon, de valahogy nem maradt időm az ünneplésre. Mindig magával sodort valami feladat, így hetekkel később érintett meg a céltalanul elüthető szabadidő szele – ami alapjáraton nem nagyon vonzana, csak tiltott gyümölcsként olyan édesnek tűnik, hogy majd’ megveszek érte. Az alapjáratra amúgy nem is emlékszem, annyira régóta tolom ötödik sebességben.

Kedden találtunk egymásra azzal a bizonyos üres félórával. Arra használtam, hogy beszéljek az egyik barátnőmmel, akivel nevetségesen régóta nem jött össze. Egy kicsit fellélegeztem. Egy kicsit megnyugodtam, hogy most már minden a helyén van, a következő könyvhatáridő-megállapítós helyzetben pedig okosabb leszek. Egy kicsit hátradőltem, hogy most már nem kell kipipálandó feladatok halmazaként tekinteni a napjaimra, végre olvashatok kétezer karakternél hosszabb cikkeket, sőt néhanapján még egy-egy videót is megnézhetek. (Filmnél azért még nem tartottam, mert az másfél-két óra, atyaúristen!)

Szerdán jött egy e-mail. Az ötödik könyv amúgy jó fej szerkesztőjétől. Hogy ő másik változatból dolgozik, mint amit én fordítottam, és a mellékszereplő, aki nálam meghalt, neki életben maradt. A probléma a huszonvalahanyadik oldalon jelentkezett – ki tudja, a hátralévő háromszáziksz hány ilyet rejt? Nézzem, javítsam, küldjem. Szóról szóra rágjam át magam rajta, ami a gördülékeny fordításnál nagyjából ötször lassúbb folyamat. De meg kell csinálnom, nincs mese. Én csesztem el: meg sem fordult a fejemben, hogy egy regény kétféleképpen kerülhet ki, az egyik verzióban utólag odaírt komplett bekezdésekkel.

A fal leomlott, a gát átszakadt: taknyom-nyálam egybefolyt három percre, miközben pocsék artikulációval üvöltöttem annyit és olyat, ami és amennyi egy átlagos valóságshow-széria alatt nem hangzik el összesen. Aztán elfogyott a levegőm, és megtorpantam a felismeréstől. Hány, de hány olyan helyzet akadt az elmúlt években, amikor jó lett volna megereszteni egy ilyet! Elkezdtem örülni annak, hogy már képes vagyok erre. Megtaláltam az örömöt az ürömben.

A két tollú szerző azért szarjon tarajos sült, mielőtt kitörne a világbéke!


Még több cikk:

2 Comments

  1. Hatalmas szöveg, nagyon szerettem a szerzőt olvasás közben (is). :-)
    Én is régóta készülök a sírásról írni valamit, mert az igazi férfikönny is furcsán működik: évtizedekig nem indul meg, amíg acélkemény az izomzat, miegymás, aztán meg csordul a patakja, hajaj. De nem bánom.
    Kívánom, hogy mindig találj időt a lazításra. Önvédelemből. :-D

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s