Vannak, akik szüntelenül és kétségbeesetten keresik a másik felüket. Fél almát látnak a tükörben, s egyre barnuló hússal rettegnek, hogy sohasem lesznek egészek. Szó szerint félnek. Hiába szépek, okosak és ügyesek, nem érzik teljesnek a lényüket. Úgy próbálgatják magukra a várva várt messiásokat, mint a mesebeli herceg Hamupipőke üvegcipellőjét a hajadonokra.

Nem a kapcsolatfüggőkről beszélek, akik ész nélkül zuhannak a tárt karokba – lehetőleg egyikből a másikba.

Hanem azokról, akik tudatosan nyitott szemmel járnak, keresnek és találnak, randiznak és áradoznak, aztán pedig kiábrándulnak és szakítanak. De olyan gyors egymásutánban, hogy se a barátok, se az ismerősök nem merik megkérdezni, mi van Józsival, mert addigra már három Pistának lejárt a szavatossága.

Még ződ. | Fotó: homeofhomemadetreasures.blogspot.com

Még ződ. | Fotó: homeofhomemadetreasures.blogspot.com

Engem leplezetlenül érdekel ez a beállítottság, ez az életút. Mert az ellenpólusom. Én belül kutatom a boldogság forrását – nem ám vibrátorral, mint oly sokan –, és magamban keresem a feladataim megoldását. Ha tehát alma volnék, csakis egész. Nem szögletes delicsesz, inkább valami kerek fajta, amelyik bármerre fordítva megáll, és békésen mosolyog a gyümölcsöstálban.

Ettől azonban egy fikarcnyival sem érzem magam különbnek vagy kiváltságosabbnak a feleknél: a saját egészség megtalálása és fenntartása hasonló erőfeszítéseket igényel, mint folyton rimánkodni, hogy valaki legyen szíves, egészítsen már ki.

Biztos attól függ, ki egész és ki fél, hogy mit kell megélni. Teljesen más helyzeteket és dilemmákat szül a két felállás – olyannyira, hogy az egyik nem győz a másikéra rácsodálkozni. Van például egy „feles” barátnőm, aki szinte bárhol és bármikor képes kiszúrni egy flörtalanyt.

Míg én annyit tudok a flörtről, hogy kiskoromban megkóstoltam egy ilyen fantázianevű fagyit, ami finom volt. Benne sincs a szerep-kelléktáramban, hogy egyik pillanatról a másikra piruló-vihogó bibévé váljak. Amikor viszont a félalma-barátnőmmel történik valami hasonló, vele együtt izgulok, hogy a méhecske megtalálja a porzót.

Bevallom, sokszor bunkónak érzem magam „nullaötös” társaságban. Néha olyan megszólalásaim vannak, hogy elefántnak bizonyulok a porcelánboltban. Az említett barátnőmmel például gondolkodás nélkül közöltem, hogy szíveskedjen keresztnévnél egyértelműbben indexelni az életében megforduló személyeket.

„Én ebből a telefonkönyvből nem jövök ki, sorry…” – szabadkoztam, miután Pistát és Józsit megint összekevertem. A mostani párjáról gyakorlatilag annyi az infóm, hogy néhány napja van meg, és boldogok. Ha egyes szám harmadik személyben hivatkozom rá a beszélgetéseink során, mellé semmiképpen sem nyúlhatok.

Egy kicsit viszont aggódom. Aggódom minden fél almáért, mert a fél csak felet vonz. Az egésszel alkotott másfél őrülten aszimmetrikus: az egyik összeforrva akarja megváltani saját magát, a másik pedig szelíden összeérve megváltani a világot; a két igény tehát sohasem idomul.

És egy kicsit aggódom az egészekért is, mert oltári kevesen vannak… azaz vagyunk mi. A felek tömegével szaladgálnak mindenhol: bámulnak, megszólítanak és írnak nekünk, hátha pont szerény személyünk a hiányzó részük. Nem értik a visszautasítást – nem értik, hogy mi nem esünk kétségbe egyedül, s ettől még se jégkirálynő szinglik, se megrögzött agglegények nem leszünk.

Egyvalami viszont minden almában közös: lehetnek kukacmentesek, ragyogóak és ropogósak, ha megbékélnek a sorsukkal. A lényeg, hogy a fél ne akarjon egésznek látszani, utóbbi pedig ne hagyja magát kettévágni.


Még több cikk: