Honvágy

Búsan murcog a felfújható velúrmatrac, ahogy elhelyezkedem rajta. Magamra húzom az ismeretlen melegségű takarót, és leteszem a fejem a más illatú párnára. Még szerencse, hogy ha becsukom a szemem, ott lehetek, ahová vágyom: otthon. Szinte érzem, amint a szobám levegője végigsimítja az arcom – pedig testben máshol vagyok.

Én eddig nem ismertem a honvágyat. Régebben azért nem, mert nem nagyon mászkáltam semerre. Az utóbbi időben pedig csak olyan helyeken jártam, ahol jól éreztem magam – vagy legalábbis nagyon igyekeztem –, és viszonylag rövid időre mentem.

Csak tiszta bugyi kell – meg wifi.
Csak tiszta bugyi kell – meg wifi.

Ez a három nap sem lenne hosszú, ugye. De most minden hónapban elmegyek ennyi időre. Oda, ahová a szívem nem húz; csupán egyfajta feladat-tudat pakoltatja össze a cuccaimat, és vonszoltatja végig velem kis híján háromszáz kilométeren.

Nagyon észnél kell lennem, hogy ez nekem ne legyen rossz. Nagyon oda kell figyelnem arra, hogyan viszonyulok hozzá, mit gondolok róla – mert bizony hajlamos vagyok nem a legjobbat. A feldolgozási mechanizmusom elsősorban a hála.

De először is lássuk, mit kell egyáltalán feldolgoznom. Még magamnak sem fogalmaztam meg egészen, ezekkel a sorokkal együtt fogom. Picsogni semmiképpen nem szeretnék, mert amibe belefogtam, azt végigcsinálom. Mégis van valami ezekben a csütörtöktől szombatig tartó „konzultációs hetekben”, meg a szomorú szerda esti elmenésekben, ami eszi a lelkemet.

Talán azok a fránya üresjáratok? Amikor úton vagyok, és esélyem sincs rá, hogy bármi értelmeset csináljak? (BKV-n meditálni? Ki az az állat?) Amikor órán ülök, és a hetvenedik cikkcakkot rajzolom a lap szélére a tollammal? Amikor azon jár az eszem, hogy hány óra van még hátra a napból, hány nap az aktuális háromból, és hány „K hét” a képzésből, mire végre megkapom a diplomámat?

Talán az a fránya napirend-borulás? Amikor az édes álom felénél is korábban felpattanok, és kurtán-furcsán érzékelem a külvilágot? Amikor keresem a testemnek-lelkemnek jóleső ételt, de olykor nem találom, és kénytelen vagyok beérni azzal, ami terem? Amikor sajgó farokcsonttal ücsörgöm végig a fizikai teljesítőképességem délutáni csúcspontját, a késő esti szellemi szárnyalás előtt pedig bezuhanok az ágyba ledőlök a matracra, hogy úgy-ahogy pótoljam az alváslemaradásomat?

Talán az a fránya környezet? Amikor nem a szobám illata fogad az ébredés utáni első lélegzettel? Amikor reggel az arcomba csap a nyócker villamosnépének utánozhatatlan szaga? Amikor napszemüvegben ülök a metrón, mert különben elég fura, hogy egy tucatnyi ember néz a pofámba, én meg az övékbe felváltva? Amikor a szék ölbe hajtós kisalátétje fölé görnyedve keresi magát a gerincem, hogy aztán magára találjon egy tornaterem padlóján fetrengve?

Nem tudom tehát, mi eszi a lelkemet. Valószínűleg az említettek mindegyike egyszerre. Így nem tehetek mást, minthogy megkeresem, mivel növeszthetem vissza a csócsált részeket. Főleg hálával igyekszem. Mert hálás vagyok, amiért lehetőségem van tanulni – a szó minden értelmében.

Hiszen a tantárgyak mellé kaptam egy kőkemény önismereti tréninget: fejleszteni kell a türelmemet. Megtalálni a kényelmet a kényelmetlenségben. Belelazulni a feszültségbe. Kacagva átugrani az árnyékomat… és nem sajnálni, hogy havi három estén nem jut odakint az érett szőlő aromájával átitatott őszillat, idebent meg gyertyafény macskadorombolással.

De ha mégis sajnálom egy pillanatra, csak becsukom a szemem, és elröppenek haza. Ahová teljes valómban megérkezve még jobban tudom értékelni, ami fogad.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s