Hermione tudja, milyen érzés a varázspálcát farzsebre vágni. Hermione tudja, milyen érzés, hogy életének egy részét még a hozzá legközelebb állókkal sem oszthatja meg – mert egyszerűen nem értenék.

Már tizenkét évesen, amikor először olvastam a Harry Pottert, eszembe jutott: Hermionénak, a fogorvos szülők boszorkány gyerekének az élet jókora feladatot osztott. Persze, senki életútja nem piskóta, az tuti. De mégiscsak más úgy ráébredni egy párhuzamos valóság létezésére, hogy előtte nem szólt róla senki.

Hermione nem ismerte a varázslómeséket, a varázslójátékokat, a varázslóintézményeket meg a varázslócelebeket. Tizenegy éves korában egyszer csak bekopogott az ablakán egy bagoly a levéllel, hogy hagyományos iskola helyett várják a Roxfortban, ahol a magafajta elmének pallérozódnia kell.

Nem fegyver. | Fotó: sodthe.net

Nem fegyver. | Fotó: sodthe.net

Sajnáltam, hogy a regényfolyamban csupán egy-egy utalásból sejlik a két világ közötti lavírozás dilemmája. Vajon mit mondtak Hermione szülei a család többi tagjának, a barátoknak, a kollégáknak meg a szomszédoknak? Vajon miként határozták meg a bizalmi kört, hogy a csemete varázserejéről ki tudhat? Egyáltalán ők maguk mennyi mindennel lehettek tisztában? Hiszen súlyos titoktartási kötelezettségek tartják békés együttélésben a kétfajta társadalmat.

Egy igazi varázsló vagy boszorkány nem állhat neki a varázsmentes muglik szeme láttára verni a mellét, különben jól megbüntetik, amiért megszegi a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvényt. Meg amúgy se világos, miért akarná verni a mellét, miközben rengeteg mágus rohangál szerte a világban: ez a fajta erő nem kiváltság, egyszerűen csak van.

A potteri bűbájt senki sem használhatja turpisságra, mert a rosszindulatnak, a gondolati teremtésnek megvan az ára. Még kézzelfoghatóbb módon, mint a mugli világban, hiszen megeshet, hogy az átkod szó szerint rád csap vissza.

Ha Hermionénak kiskamaszként felforrt az agyvize, nem nézhetett csúnyán a szüleire – fennállt a veszélye, hogy tökéletes átváltoztatástan-tudásával véletlenül békává transzformálja az őseit egy átlagos kiakadás hevében. Amit előbb-utóbb úgyis megbánt volna, másfelől pedig a suliból is kicsapják érte, elemi varázsalapok nélkül pedig semmi esélye abban az életben.

Pedig az az élet vonzó és érdekes: olyan információk cserélnek gazdát a teljesen átlagosnak tűnő helyeken, amilyenekről egy mugli álmodni sem mer. És olyan tárgyakat lehet vásárolni, melyekről csak a beavatottak tudják, mi célból készültek. De ami a legfontosabb: Hermione már tizenegy esztendősen rájött, éppolyan jól érzi magát talárban és süvegben, mint melegítőben. Éppolyan érdekes számára a bűbájtankönyv, mint a mugli irodalmi remekek. Na, jó… talán egy kicsit érdekesebb.

Pont ezért fájhatott neki, hogy húznia kellett egy vonalat: nem dicsekedhetett el vele otthon, hogy sötét varázslatok kivédésén szerzett tíz pontot a Griffendélnek, és nem árulhatta el, hogy a korábban ezer darabra tört tányér miként heverhetett sértetlenül előtte.

Varázsló- és boszorkánytársai pedig nem értették, hogy a szülei mi a fenéből élnek. Hát hogy lehet a fogakat külön kezelni az embertől, és fúróval gyógyítani a testet? Ha nekik fájt valamijük, helyrerakták háztartási bűbájokkal, bájitalokkal meg gyógynövényekkel, végszükség esetén pedig elmentek a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, ahol gyógyszer és szike nélkül kapták össze mindenüket.

Ha Hermione például a sötét varázslatok kivédése vizsgán elért sikeréről dumált volna ész nélkül mindenkinek, ideát egészen másfajta ispotályba utalják be. Olyanba, ahol nincs varázslat, csak számok, kartonok és féllatin rövidítések. Óvatosnak kellett lennie, hogy se magát, se a szeretteit ne sodorja bajba rosszkor, rossz helyen kibökött infókkal.

Még szerencse, hogy tényleg elfér egy farzsebben az a varázspálca.


Még több cikk: