Lassan egy hete már, hogy megújult a bien. Nemcsak a felhasználói felület lett szebb és modernebb: én is egy teljesen más adminisztrációs rendszerben kezelem a cikkeket. A harmadik napon sikerült először úgy végigcsinálnom a szerkesztési folyamatot, hogy egyszer sem néztem vagy kattintottam oda, ahova régen kellett. De addig se káromkodtam szét az agyamat, és nem kúrtam földhöz a gépemet. Mert a változás az élet rendje.

Van az a szindróma, amit én csak úgy nevezek, hogy „vissza a régi iwiw-et!” Miután a néhai magyar közösségi portál alkalmazkodni próbált a Facebook állította követelményszinthez, ezrével tömörültek az emberek ilyen nevű csoportokba.

Visszasírták a régi dizájnt, szolgáltatásokat, meg az ismerősöket. Kényelmetlennek tartották, hogy a haladás szelleme lerántotta róluk a megszokás pihe-puha takaróját, és újra kellett tanulniuk az egész miskulanciát.

Pedig az újratanulás elengedhetetlen – újra kell tanulnunk mindig mindent. Ha valakinek ez nem tetszik, annak lassabban megy. Aki viszont megbékél vele, másodpercek alatt megbarátkozhat a helyzettel. Szerkesztőként korábban is átvészeltem már néhány dizájnváltást. Vészeltem, igen, mert körülöttem mindenki bőgött vagy ordibált.

Ez van most. | Fotó: fb.com/bien.hu

Ez van most. | Fotó: fb.com/bien.hu

Az informatikusok mumusa az errorhegy volt, a miénk az adatvesztés, a látogatóké meg a tény, hogy ugyanoda klikkelve most baromira más történik. Eleinte még beszopódtam, nekem is felment a stressz-szintem. A biennel pedig – egy olyan életszakaszban, amikor már amúgy sem kapom fel akármin a vizet – szinte zökkenőmentesre sikeredett.

Hogy lehet zökkenőmentes valami, ha a jól megszokott apró mozdulatok és folyamatok egyik pillanatról a másikra értelmüket vesztik, és egyenként újra kell definiálni azokat a cselekvéseket, amelyek lánccá fűződve a munka egészét jelentik? Hiszen megváltoztak a cikk-kategóriák, a kitöltendő mezők sorrendje – már nemcsak egymás alatt helyezkednek el, hanem részben mellett –, satöbbi!

Hát először is nem árt meghatározni a zökkenő fogalmát. Nálam például azt jelenti, hogy valamit lassabban vagy körülményesebben tudok megcsinálni, a legnagyobb cumi pedig az adatvesztés. Amikor egy dolog már kész volt, de újra meg kell csinálni.

Láttam én már olyat, hogy egy hírportál teljes heti termését megint fel kellett pakolni – nem túlórában, hanem ingyen, mert valaki valahol elcseszte az adatbázist. Láttam már olyat is, hogy a régi anyagok a friss felületen vérlázítóan hülyén néztek ki, ezért a legutóbbi pár százat gyorsan tisztába kellett tenni, mivel erre az eshetőségre korábban nem gondolt senki.

A dizájnváltás tehát látszólag a lelki mazochizmus magasiskolája. Minden szereplő önként vállalja az ütlegeket, és egymás szenvedését nézve remélik, hogy egyszer majd jó lesz. A bien meg az új adminfelület látványterve eleve tetszett annyira, hogy megállapítottam: ezért nyugodtan fájhat egy keveset. De nem fájt! Senki sem vergődött, senki sem ordibált. Egyetlen anyag sem veszett el, semmit sem kellett újraszerkesztenem, a felmerülő kisebb-nagyobb hibákra pedig gyors megoldás érkezett.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem gyűlt össze vécépapírtekercsnyi buglist az első reggelre, mert természetesen igen, csak bebizonyosodott, hogy van egy normális, kulturált, minimál-stresszes rendezése ennek az egésznek.

A dolog hátterében alighanem az áll, hogy az adott cégvezetés fejőstehénnek, a pénzszerzés szükségszerűen fenntartott eszközének tekinti-e a portált, avagy ápolt-gondozott szellemi terméknek, amit a saját kezével hozott létre. Az első szemléletet vallók alaposan megideologizálják maguknak, miért csak úgy lehet. Holott nemcsak az számít, milyen eredményt hozott a szemmozgást mérő kamerás kutatás, hanem az is, hogy milyen érzés egy portálra ránézni. Meg milyen érzés szerkeszteni.

Ez nyilván ízlés kérdése, mert akinek például nem az új logónk „b” betűjének magentája nem a szíve csücske, a változással kötött lelki béke ellenére is leokádhatja a monitort. A „nem tetszik” kritika bármilyen helyzetben elfogadható. De sosem fogom megérteni azokat, akik úgy élik az életüket, hogy „a régi jobb volt”. Ők mindig a múltba vágyakoznak a jelen elől, s elfelejtik, hogy a szeretett annójuk is itt és most élményt nyújthatott volna, ha nem szalasztják el egykor.

Ne tartozz közéjük: vedd észre, amikor a változás tálcán kínál neked valami nagyon jót!


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: