De hát nekem nincs is lovam! Általában gyalog járok vagy kocsival. Mármint nem lovassal, hanem autóval. Mert ugye nincs lovam, mint már mondtam. Akadnak, akik szerint viszont mégis van, méghozzá jó magas. Márpedig aki a saját két szemével, tudatának teljes meggyőződésével lát alám egy lovat, annak elég nehéz megmagyarázni, hogy ne engem vádoljon a cipőjére ragadt lócitrom miatt.

Évente átlag egyszer megkapom: magas lóról beszélek. Az eddigi statisztikát tekintve augusztus közepe óta harminc esztendőt letudtam előre. Na, jó, annyit azért nem. Ilyen ez a vezetői pozíció: mindenki olyannak lát benne, ha nem ismer rendesen, ahogyan ő maga viselkedne benne.

Persze, nem vágom senki fejéhez, hogy „a tükörben kéne keresned azt a beképzelt köcsögöt, akinek hiszel”, mert akkor megerősítésként értelmezné, mekkora faszkalap lettem.

Huszonöt év alatt még nem sikerült rájönnöm, milyen reakció számít helyénvalónak erre.

WTF?! | Fotó: afterpartychat.com

WTF?! | Fotó: afterpartychat.com

Mármint nem arra, hogy lebeképzeltköcsögözök valakit, hanem arra, hogy mások beképzeltköcsögöznek le engem. Az esetek többségében nyilván a hátam mögött, mert az ismeretlenek démonizálása az önbizalomhiány és a negatív beállítottság olyan párosítása, mely a szemtől szembeni közlést nem nagyon engedi meg.

Az ilyen vélemények nem feltétlenül érnek nekem annyit, hogy időt és energiát szánjak az elemzésükre. Mégis foglalkoztat a kérdés: mások tényleg ennyire hierarchikusan látják az emberi viszonyokat meg mindent? Hogy van a földönfutó, a pónigoló meg a huszár, és az utóbbi minden élethelyzetben lenézi a többieket?

Én leginkább mellérendelő kapcsolatokban érzem jól magam. Régen ez olyannyira szélsőséges volt, hogy kifejezetten zavart, ha valakire hivatalból fel kellett volna néznem, vagy valamiért én voltam az, akire felnéztek. Mára belenyugodtam: néha ennek így kell lennie.

Azt viszont nem bírom elképzelni, hogy a családom, a barátaim vagy a munkatársaim haptákba vágják magukat azért, mert az vagyok, aki. Cserébe én sem tudok hasonló nyalizással szolgálni. Nincsenek tiszteletkörök, nagyvonalú szófordulatok meg sztaniolpapírba csomagolt mondatok. Ma valamit én csináltam jól, holnap meg te fogsz, gratulálunk egymásnak, jók vagyunk.

Igen ám, de mi lesz azokkal, akik nem jók? Na, hát velük nem dolgozom, és főleg nem haverkodom, tehát tényleg annyira távolról szemlélnek, hogy nem láthatják, mivel közlekedem. A legfantasztikusabb az egészben, hogy ha kialakítanak rólam egy képet, utána minden szavamat bizonyítékként élhetik meg. Itt van például az előbbi kijelentésem, hogy igyekszem jókkal körülvenni magam, a többieket pedig szívesen diszkriminálom a fenébe.

Ez valakinek a sznobok klubját jelenti, másoknak a képességeikkel kérkedőkét – nekem meg egyszerűen önmagukkal és a környezetükkel tisztában lévő, egészségesen ambiciózus egyénekét. Láttam már olyan takarítónőt, aki pont ebbe a kategóriába tartozik, és olyan vezérigazgatót, aki sohasem fog, pedig azt hiszi.

Az alám magas lovat képzelőkkel is az a gond, hogy most éppen nem jók. Ettől még nem lesznek rosszak, csak észre kellene venniük, hogy valami nem klappol. Hogy minden egyes rám – és másokra – aggatott jelzővel saját magukat ássák mélyebbre a gödörben, amiből kijutni csakis szemléletváltással lehet.

De mindegy is, mert Overdose Jr. odakint felnyerített. Megyek, megetetem.


Még több cikk: