A kommentelők furcsa szerzetek. Ha gyümölcsökről írok, akkor is képesek hozzátenni, hogy a hernyótalpas nénikémet, rohadjak meg. És szakadjon le a pofám, amiért barna szoknyát tettem a divat-összeállításba fekete nadrág helyett. Plusz szégyelljem magam, mert nem arra buzdítom a népet, hogy organikus kókuszolajjal kenegesse a hónalját a rákkeltő dezodorok ellenében. Talán naiv vagyok, de basszus: ez engem még mindig meglep.

Az agresszív hozzászólogatás nyilván a huszonegyedik század feszültségoldó módszere, aminek a lelki hátteréről egyrészt már írtam, másrészt pedig most nem is nagyon érdekel.

Az már viszont érdekel, hogy az utóbbi években kirajzolódni látszik egy olyan ál-egészségtudatos réteg, amelyiknek a tagjai nem azért keresik az életmóddal kapcsolatos információkat, hogy bővítsék az ismereteiket. Hanem azért, hogy mindentudó szerepben tetszelegve kiosszák a szerzőt, a forrásként említett kutatást végző tudósokat, meg a hülye szerkesztőt, aki az adott förmedvényt kitette.

A bienen (ami amúgy ma újult meg, tessenek nézegetni, nagyon fájintos lett!) mindig én vagyok a hülye szerkesztő, s a szerző is jó néhány esetben.

„Hány pohár, azanyád?” | Fotó: huffingtonpost.com

„Hány pohár, azanyád?” | Fotó: huffingtonpost.com

Bár egyelőre nem kaptam olyan levelet, mint az egyik kollégám karácsony szent napján: három oldalon keresztül azt ecsetelték, mekkora írástudatlan senki, utána pedig még a nevével is viccelődtek egy sort, mert hát úgy az igazi. A feladó bizonyára nem tudta, hogy a címzett történetesen jó íráskészséggel megáldott nyelvész, akinek a cikkeiben még vesszőhibányi javítanivaló sem szokott előfordulni. Az ilyen visszajelzés „egyszerű” utálkozás, amire helyzettől és vérmérséklettől függően lehet reagálni.

A nyilvános életmódos szitkozódás azonban olyan brutális, öngerjesztő jelenség, ami a társadalom visszás testképéről és egészségtudatáról árulkodik.

Kétféle megfontolásból lehet egészséges életmódot választani és követni: az egyik, hogy az menekülsz valami elől – legyen az háj, betegség vagy káros szenvedély –, a másik pedig, hogy tartasz valami felé. Nem baj, ha a kezdő löketet negatív hatás adja meg. A lényeg, hogy egyfajta „heuréka, hát ez milyen fasza!” felismerés után átcsapjon az egész pozitívba. Olyanba, amikor sorra jön a megerősítés a testedtől, hogy igen-igen, végre jól csinálod, te mafla.

Amennyiben ez nem történik meg, és a fene nagy tudatosságot csak az motiválja, hogy például:

  • egy falat sült krumplit sem eszel, mert a transzzsír miatt rögtön benyújtja a lemondását a koszorúered,
  • vagy mindenféle másra kitalált dolgot pacsmagolsz a hónaljadra, hiszen nem érhet hagyományos dezodor a bőrödhöz, különben holnapután rákban pusztulsz el…

Hát, akkor minden leszel, csak egészséges nem.

Mert az egészség szóban ott szerepel az egész, te pedig rohadtul félsz. Félsz a külvilágból érkező anyagoktól, és félsz a saját szervezeted belső folyamataitól. A félelem szülte korlátokat pedig sosem olyan zökkenőmentes betartani, mint azokat, amelyeket józan megfontolásból állítottál fel magadnak. És akár hiszed, akár nem, a testednek a legkevésbé sem mindegy, milyen érzeteket társítasz mindehhez.

Ha eleve úgy nézel a banánra meg a szőlőre, mint viszonylag magas glikémiás indexű istencsapására, máris termelsz vele egy rakás stresszhormont magadnak, ami a többi ilyen hatással együtt hosszú távon úgyis szétbassza az inzulinháztartásodat, tehát tök felesleges méricskélni a cukortartalmat.

Ez a folyamat az elején, a közepén és a végén is annyi idegbajt von maga után, hogy valahol tényleg le kell vezetni az így képződött energiát. Kiváló módszer rá az életmódportálos kommentben történő észosztás, ahol a hasonszőrűekkel egybetömörülve a tudatlanság bélyegével láthatjátok el azokat, akik ésszel és szívvel tudatosak.

„Ezeket az okosságokat ki állítja? Sándor Alexandra Valéria személyesen, vagy valami tudományos alapja is van annak, amit leír?” – kérdezte valaki, miután lusta volt az egyik cikkben lévő hivatkozásra kattintani (a hozzászólás már nincs meg, a dizájnváltás saaajnos eltüntette). Az Amerikai Rákkutató Intézet hivatalos oldalára jutott volna egyébként, de akkor meg valószínűleg elkönyveli, hogy valamiféle lobbi eredménye az ott megjelent hivatalos szakvélemény. Mi másé lehetne egy olyan ember szemszögéből, akinek két mondatából látszik, hogy szerinte mindenki rosszat akar a világnak, így nyilván én is?

Érdekes élmény tehát háborgást látni a táplálkozásról, a sportról és más életvezetési témákról szóló anyagok alatt. Azoknál meg pláne, melyek egy-egy betegségről vagy tünetről szólnak. Én hiszek a vélemények sokszínűségében, úgyhogy még nem jutott eszembe emiatt törölni kommentet. (Na, jó… de, csak nem tettem meg.) Ugyanakkor válaszolni sem vagyok hajlandó a hasonlókra.

Hát hogyan segíthetnék érvekkel vagy csitító szavakkal azon, akinek tulajdonképpen nem az általam leírtakkal, hanem saját magával meg az egész világgal van baja, s agresszív kismalac módjára kattint egyik életmódcikkről a másikra?


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: