„Há’ hogy van feleőtözve! Oszt’ még csudákozik, ha megereőszakojják!” – kiáltotta egy néni fél társasháznyi távolságból, miközben felém sántikált. Mogorván lengette maga mellett a szatyrát, tekintetében pedig hetvenvalahány esztendő indulata parázslott, úgy ágált. A lábam még csak nem is lassított, az eszem viszont megállt.

A legkevésbé sem számít, miként voltam „feleőtözve” (huszonhét fokban, szikrázó napsütésben rövidnadrág és csőtop, ugye).

Itt az a lényeg, hogy valaki pusztán azért, mert az idősebb korosztályhoz tartozik, úgy érezte: teljesen helyénvaló, ha az öltözködés magánügyében kioktat egy vadidegen embert, ráadásul megspékeli egy olyan párkapcsolati attitűd-sejtetéssel, amiben lényegében benne rejlik a saját élettörténete.

Nincs jó vagy rossz öltözködés, mint ahogy nincs jó vagy rossz élettörténet sem. Én sosem agyalom túl, mit húzok fel – a cuccaimnak számomra semmilyen szexuális jelzésértéke nincsen, egyszerűen az időjárásnak megfelelő kényelmet szeretem.

A néninek pedig rögtön a Kóka János-i erőszakszex jutott rólam eszébe, ráadásul kinyilatkoztatta, hogy szerinte biztos mindenki ugyanígy van vele, ennélfogva nyugodtan lehet két lábon járó pinaként kezelni engem.

„Ejnye, gyermekem!” | Fotó: artfist.org

„Ejnye, gyermekem!” | Fotó: artfist.org

Hát az a helyzet, hogy sokkal jobb pinának lenni, mint vén hülyének olyannak, aki a saját igazságát univerzális dogmaként hangoztatja. A másik irányból ugyanis közelített egy hasonszőrű teremtés, akinek még bőven a hallótávolságomon belül ecsetelte az előbbi, mim van kint.

Kulturális tényezők és ízlés dolga, hogy két láb meg két váll normális nyárias öltözet-e, vagy Szodoma és Gomorra – ezt mindenki döntse el maga. Nem emiatt kezdte el kergetni egymást a fejemben ezernyi gondolat.

Hanem azért, mert az alig félperces közjátékban benne volt, ami az emberiség története óta a tévutak veszélyével fenyeget, és ami miatt sosem éreztem magam igazán jól a gyermeki létben. Nevezetesen, hogy a kor feltétlenül elismerendő bölcsességgel jár, az idősnek pedig alanyi joga akár a helyzetidegen, elvárásokkal terhelt véleménynyilvánítás. Megmondom, mi jár alanyi jogon bárkinek az én olvasatomban: legfeljebb a szája.

Négyévesen kaptam először felnőttet fatális tévedésen: belázasodtam, s az óvó néni meleg vizes lepedőbe tekert egy huzatos teremben. Visítottam, hogy ne tegye, de hát egy kiskölyöknek kuss a neve, pláne ilyen körülmények közepette. Szó szerint a saját bőrömön tanultam meg, hogy bárki követhet el baklövést: beleértve, persze, engem is.

Ugyancsak elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a megélések sokasága senkit sem tesz jó tanácsadóvá. Lehet, hogy valaki százszor megy keresztül bizonyos helyzeteken, mégis mindig ugyanazt az elcseszett következtetést vonja le – még másnak egy alkalom is elég, hogy a tapasztalat értelmet nyerjen. Az egyéni sajátosságokból adódik, hogy akár egy tizenöt éves lányka is megfontoltabb lehet például szerelmi téren, mint a nyolcvanesztendős Ica néni, aki felnevelt négy gyereket.

És ugyanez megtörténhet bármilyen életterületen, mert mindenki a maga útján halad. Egyeseké éppen egyenes, míg másoké tele van máltai körforgalommal. Pikantéria akkor állhat elő, ha ezek a sorsok találkoznak: akár félperces, akár hosszabb kapcsolódásra.

Tegnap az történt, hogy fedetlen combokkal kereszteztem egy patriarchális beállítottságú, naiv nyugdíjas ösvényét, aki szerint az emancipáció – az időjárásnak megfelelő öltözködés kiváltságával együtt – biztos valami lóbetegség. Ő pedig az enyémet keresztezte, hogy újabb felbecsülhetetlen értékű visszajelzést kapjak róla, milyennek látnak az emberek.

Mindkettőnknek bőven akad még tanulnivalója, de ezt valószínűleg egyedül csak én éreztem.


Még több cikk: