A korral nem jár bölcsesség

„Há’ hogy van feleőtözve! Oszt’ még csudákozik, ha megereőszakojják!” – kiáltotta egy néni fél társasháznyi távolságból, miközben felém sántikált. Mogorván lengette maga mellett a szatyrát, tekintetében pedig hetvenvalahány esztendő indulata parázslott, úgy ágált. A lábam még csak nem is lassított, az eszem viszont megállt.

A legkevésbé sem számít, miként voltam „feleőtözve” (huszonhét fokban, szikrázó napsütésben rövidnadrág és csőtop, ugye).

Itt az a lényeg, hogy valaki pusztán azért, mert az idősebb korosztályhoz tartozik, úgy érezte: teljesen helyénvaló, ha az öltözködés magánügyében kioktat egy vadidegen embert, ráadásul megspékeli egy olyan párkapcsolati attitűd-sejtetéssel, amiben lényegében benne rejlik a saját élettörténete.

Nincs jó vagy rossz öltözködés, mint ahogy nincs jó vagy rossz élettörténet sem. Én sosem agyalom túl, mit húzok fel – a cuccaimnak számomra semmilyen szexuális jelzésértéke nincsen, egyszerűen az időjárásnak megfelelő kényelmet szeretem.

A néninek pedig rögtön a Kóka János-i erőszakszex jutott rólam eszébe, ráadásul kinyilatkoztatta, hogy szerinte biztos mindenki ugyanígy van vele, ennélfogva nyugodtan lehet két lábon járó pinaként kezelni engem.

„Ejnye, gyermekem!” | Fotó: artfist.org
„Ejnye, gyermekem!” | Fotó: artfist.org

Hát az a helyzet, hogy sokkal jobb pinának lenni, mint vén hülyének olyannak, aki a saját igazságát univerzális dogmaként hangoztatja. A másik irányból ugyanis közelített egy hasonszőrű teremtés, akinek még bőven a hallótávolságomon belül ecsetelte az előbbi, mim van kint.

Kulturális tényezők és ízlés dolga, hogy két láb meg két váll normális nyárias öltözet-e, vagy Szodoma és Gomorra – ezt mindenki döntse el maga. Nem emiatt kezdte el kergetni egymást a fejemben ezernyi gondolat.

Hanem azért, mert az alig félperces közjátékban benne volt, ami az emberiség története óta a tévutak veszélyével fenyeget, és ami miatt sosem éreztem magam igazán jól a gyermeki létben. Nevezetesen, hogy a kor feltétlenül elismerendő bölcsességgel jár, az idősnek pedig alanyi joga akár a helyzetidegen, elvárásokkal terhelt véleménynyilvánítás. Megmondom, mi jár alanyi jogon bárkinek az én olvasatomban: legfeljebb a szája.

Négyévesen kaptam először felnőttet fatális tévedésen: belázasodtam, s az óvó néni meleg vizes lepedőbe tekert egy huzatos teremben. Visítottam, hogy ne tegye, de hát egy kiskölyöknek kuss a neve, pláne ilyen körülmények közepette. Szó szerint a saját bőrömön tanultam meg, hogy bárki követhet el baklövést: beleértve, persze, engem is.

Ugyancsak elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a megélések sokasága senkit sem tesz jó tanácsadóvá. Lehet, hogy valaki százszor megy keresztül bizonyos helyzeteken, mégis mindig ugyanazt az elcseszett következtetést vonja le – még másnak egy alkalom is elég, hogy a tapasztalat értelmet nyerjen. Az egyéni sajátosságokból adódik, hogy akár egy tizenöt éves lányka is megfontoltabb lehet például szerelmi téren, mint a nyolcvanesztendős Ica néni, aki felnevelt négy gyereket.

És ugyanez megtörténhet bármilyen életterületen, mert mindenki a maga útján halad. Egyeseké éppen egyenes, míg másoké tele van máltai körforgalommal. Pikantéria akkor állhat elő, ha ezek a sorsok találkoznak: akár félperces, akár hosszabb kapcsolódásra.

Tegnap az történt, hogy fedetlen combokkal kereszteztem egy patriarchális beállítottságú, naiv nyugdíjas ösvényét, aki szerint az emancipáció – az időjárásnak megfelelő öltözködés kiváltságával együtt – biztos valami lóbetegség. Ő pedig az enyémet keresztezte, hogy újabb felbecsülhetetlen értékű visszajelzést kapjak róla, milyennek látnak az emberek.

Mindkettőnknek bőven akad még tanulnivalója, de ezt valószínűleg egyedül csak én éreztem.


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. Azt hiszem, e tekintetben kétféle ember van: aki öregszik és aki érik. Van, akivel csak történnek a dolgok és eljár felette az idő, míg más igyekszik elemezni, ami történt vele, próbálja levonni a következtetéseket, tanulni a dolgokból. Ez utóbbiról feltételezhetjük, hogy az idő során érettebbé és bölccsé válik. De ránézésre sajnos nem lehet eldönteni általában, hogy valakinek a kora valóban sok megélt, átélt és helyesen feldolgozott tapasztalatot jelent-e vagy pedig szimplán elszenvedett történéseket, amelyekben esetleg mindig más volt a hibás. Mindenesetre az nagyon irritáló, amikor valaki, csak azért, mert öreg, úgy gondolja, neki jár a tisztelet, ellenben őneki a fiatalabbakkal szemben semmiféle tiszteletet, toleranciát nem kell gyakorolnia. Mintha ez lenne az életfilozófiája: “oké, öreg lettem, megcsúnyultam és betegessé váltam, de legalább gátlástalanul lehetek bunkó”. Míg másoknál pont fordítva működik, idős korukra lesznek igazán bölcsek, szerények, kedvesek. Az egyik gimis tanáromnak az volt az elmélete, hogy az öregedés felnagyítja a a fiatal(abb)kori tulajdonságainkat. Aki nehéz természetű volt, az rettenetesen zsémbes lesz, aki jólelkű volt, az szinte már Teréz anyává válik öregkorára. Azt hiszem, lehet benne valami.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s