Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.

Elképesztően trendi a tipikus magyar mentalitásról beszélni. Otthon, a munkahelyen, a boltban, az étteremben, a hotelben, a kocsmában, a strandon, az egyetemen… Mindenhol fúj-fúj, sok hülye magyar!

Mondja ezt a magyar a magyarnak. Mert ha más mondaná, akkor előítéletes kisebbségi vagy külföldi köcsög lenne, aki jobban tenné, ha nem szívná a mi drága jó levegőnket. Pedig nyugodtan szívhatja, elvégre senki sem bír úgy becsmérelni, mint mi – magunkat, meg a levegőnket is.

A tipikus magyar mentalitás alapja egyfajta kollektív szerencsétlenségtudat. A himnuszunk is arról szól, hogy diszkréten beolvasunk a black jack asztal másik oldalán ülő mindenhatónak, hogy az évezredes szopószéria után osszon már jobb lapokat.

Megtépázott öntudat. | Fotó: 444.hu

Megtépázott öntudat. | Fotó: 444.hu

A háborúk során csalhatatlan érzékkel vonzottuk magunkhoz a vesztes oldalt, a politikai és gazdasági döntésekhez pedig eleve úgy állunk, hogy úgyis szar lesz nekünk, mert a változás csak hanyatlást hozhat. Egy pillanatra sem hagyjuk, hogy jó legyen – mintha nem érdemelnénk meg.

Nincs tipikusabb magyar mentalitás, mint a tiéd, amikor lemondóan legyintesz, hogy valaki sajnos olyannal éli az életét. „Elég baj az neki” – sóhajtasz fel, pedig elég baj az neked is.

Mert úgy fest egy tipikus magyar nap, hogy morcosan lenyomod az ébresztőórát, benyakalod a kávédat, kurvaanyázva elközlekedsz a munkahelyedig, ahol nem nagyon csinálsz semmi értelmeset, de legalább alaposan kibeszéled a kollégáidat; ebédelni nincs idő, viszont vacsorára betolsz egy dupla adag egészségtelen szart, hőzöngsz egyet az esti híradón, végül lefekvés előtt megegyeztek a pároddal, hogy mindenki mekkora faszkalap.

„Tipikus magyar mentalitás” – fröcsögöd, amikor húsz deka parizer áráért tizennyolcat kapsz, amikor a laikus főnököd hozzád vág egy égig érő papírmunka-halmazt, meg amikor a szomszéd úgy telelteti az erkélyládás muskátliját a lépcsőházban, hogy a kelleténél eggyel több padlókockát foglal. És valahol igazad van. Csak legalább annyira beszélsz magadról, mint arról, aki az indulatokat kiváltotta.

Jó kérdés, mit lehet kezdeni a tipikus magyar mentalitással. Az egyik lehetőség, hogy elmész valahova rohadt messzire, s a távolból szidod az itt maradottakat. Ebben az esetben talán feláras repjegyre lesz szükséged, mert a válladra nehezedő mázsás súlyt úgyis viszed. (Láttam már olyan tiszta szívű embert, aki piros-fehér-zöld láncait letépve valóban boldog lett egy másik vidéken – de ő fehér holló, a többiek varjúként kárognak tovább idegenben.)

A másik opció, hogy a földrajzi határokon belül maradva próbálsz egyfajta egészséges távolságot kialakítani a tipikusmagyarokkal vagy a tipikusmagyarozókkal – most már úgyis tudod, hogy ők ketten egyek. Az előítéletes megjegyzések egyik füleden be, a másikon ki, aztán úgyis gyűlnek köréd olyanok, akik ugyanígy vannak vele. Akiknek mindegy, hogy magyarnak vagy üzbégnek vallod magad: úgyis csak azt nézik, milyen az értékrended és merre tartasz.

A harmadik alternatíva, hogy beolvadsz. Annyira tipikusnak látod a magyarokat, hogy a rozoga sámlidon toporogva észre sem veszed: közülük való vagy. Nem veszed észre, hogy azért bánnak úgy veled az embertársaid, ahogy, mert non-stop az arcodon díszeleg a tipikusmagyar-fintor – amit kiosztasz a titkárnőnek, a pincérnek, a közös képviselőnek meg az anyósnak. Aztán megerősítésnek veszed, hogy ugyanazt kapod tőlük vissza.

Hát így szaporodik a tipikus magyar. Nem a gólya hozza, hanem a saját tükörképét teremti meg újra és újra.


Még több cikk: