Mihez kezdjek az irigyekkel? – egy főszerkesztő dilemmái, harmadik rész

Megsúgok egy titkot: én nem tehetek róla, hogy te most a pályád iksz szakaszában tartasz, és arról sem, hogy ezzel a ténnyel haragban vagy. Szeretnélek átölelni, s elmesélni a saját mélypontjaimat, válságaimat, harcaimat… De hiába, ha úgyis csak belezokognál a párnádba, közben azt visítva, hogy „huszonöt évesen főszerkesztő-műfordító-istennyila lettél, te hülye picsa!”

Tudom, hogy fájhat, aki és ami vagyok. Onnan tudom, hogy régen nekem is fájt, kicsodák és micsodák mások. Rá kellett találnom a saját utamra, hogy ne fájjon. Szerencsére hamar rátaláltam, bár annak idején későinek tűnt.

Ma már kapizsgálom: pont jókor történt. Mert a dolgok nem is történhetnek máskor. Minden pontosan akkor következik be, amikor az életedben eljön az ideje. Siettetheted, késleltetheted – kérdés, hogy érdemes-e. És sajnos vagy nem sajnos, csakis az következhet be, aminek be kell. Ami a feladatod, amit szükségszerű megtapasztalnod.

Nekem ez jutott. Hogy imádom a munkámat, és mindennap hálát adok érte a sorsnak. Hiszen nemcsak én kellettem az alakulásához, hanem szerencsés csillagállás is. Bárkitől lehet irigyelni bármit. Azért került ez a poszt pont a főszerkesztős sorozatba, mert ez az első olyan dolog, amivel kapcsolatban még a pihe-puha nyugalommal bélelt elefántcsonttornyomba is eljutott: akadnak irigyeim miatta.

Egyetlen pillantásban. | Fotó: messynessychic.com
Egyetlen pillantásban. | Fotó: messynessychic.com

Volt, akit barátnak hittem, mégis megvonaglott a szó hallatán. Volt, aki kidülledt nyaki ütőérrel és erőltetett vigyorral gratulált, amikor összefutottunk az utcán. És volt, aki azzal a kísérőszöveggel mutogatta másoknak az azóta írt blogposztjaimat, hogy milyen beképzelt lettem, fene a pofámat.

Az a legjobb, amikor egy elégedetlen lélek megpróbál lerángatni a képzeletbeli piedesztálról, és igyekszik nekem elmagyarázni, miért vagyok pontosan ugyanolyan, mint a többiek. Pedig nem vagyok ugyanolyan. Nincs két egyforma ember. Valami viszont mégis közös mindenkiben: adott a lehetőség, hogy boldogok legyenek – csak más körülmények között, más szinten. A belső harmónia nem attól függ, mit értél el a karrieredben, milyen kapcsolataid vannak, vagy éppen mennyi a testtömegindexed.

Én egy percig sem kerestem azt a lehetőséget, hogy főszerkesztő legyek. A szakmába csöppenve átfutott az agyamon: egyszer jó lenne, igen. Ám miután megtudtam és megéreztem, hogyan működik ez az egész – a ranglétra meg a mókuskerék –, villámgyorsan felemeltem a tenyeremet. Állj, elég volt! Nekem fontosabb, hogy jól érezzem magamat munka közben. „De hát a meló nem azért van, hogy szeressük!” – mondták sokan. Az ő melójuk többnyire olyan is, aztán meg csodálkoznak.

Szóval én csak szeretni akartam, amit csinálok, és azt is, ahogy. A hatalmas titok, hogy ínségesebb időkben sem engedtem a negyvennyolcból. Ehhez kellett a csillagállás, ugye – különben mehettem volna Fedél Nélkült árulni a négyes-hatosra, esetleg tíz albérlőtárssal együtt mosogatni a London menti Fucknowston-ba. Utóbbiak is utat jelenthetnek a teljesség megélésére, viszont reméltem, hogy nem az enyémet.

Akikről név szerint tudom vagy sejtem, hogy ellenérzéseket dédelgetnek az eredményeimmel szemben, egytől egyig értetlenül pislognának, amikor kifejteném nekik: a munka nekem szellemi egységélmény. Nem azért lettem főszerkesztő, műfordító, csillámpóni vagy akármi, mert pont az akartam lenni – hanem mert belenyugodtam, hogy leszek, ami leszek, csak szeressem csinálni.

Hiányszemlélettel nézve vérlázító, ami velem történik. Nem elég, hogy ilyen pozíció díszeleg a nevem mellett, még csak nem is szenvedek közben! Ha te emiatt mindjárt felkötöd magad – esetleg engem fojtanál meg –, szívesen átpasszolom az egynapi munkamennyiségem. Kapsz rá harminchat órát, aztán megnézem, hogy állsz vele. Ott fogsz bőgni üres kávésbögrék között, billentyűzetre hajtott fejjel. És nem azért, mert nekem szuperképességeim vannak, neked meg esetleg semmilyenek – hanem mert eleve ilyen hozzáállás forrong benned. Akárkinek a feladatait így élnéd meg.

Ha irigy vagy, az hajt, hogy mije van másoknak. Nem pedig az, hogy neked mid lehetne.

Hidd el, amíg kívülről vársz megoldást, és együtt siránkozol a hasonszőrűekkel, a világ nem sok mindent tud tenni érted. Én meg aztán pláne. De azért drukkolok, hogy megtaláld a helyedet.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

25 Comments

  1. Szia!

    Ez az első hozzászólásom itt, de már régebb óta olvaslak, tetszik a stílusod és hogy felvállalod a gondolataidat, még ha nem is vágnak egybe a mainstreammel (pl. az alkoholizáló tinilányokkal kapcsolatban). Hiába XXI. század, szólásszabadság meg tolerancia, sokan úgy tudnak rávetődni az ellenkező véleményt vallókra, mintha a puszta létük veszélyeztetné az övéket.

    Ugyanez a helyzet az irigységgel. Szuper, amit írsz. Miért is mindig a másik a hibás, ha mi sikertelenek vagyunk? Ha azt az energiát, amit az önsajnálatba és az irigykedésbe ölnek, a céljaik megvalósítására fordítanák, már előrébb járnának..

    A kép nagyon üt, bár nem igazán értem, Sophia Lorennek mi irigykedni valója volt. :)))

    Kedvelés

    1. szia, ez nagyon jólesik, köszi @=)

      igen… az irigyek egyébként már akkor is előrébb járnának, ha egyáltalán időt és energiát szánnának a saját céljaik meghatározására. nem feltétlenül szükséges konkrét elképzelés, elég észben tartani a hozzá társuló érzést.

      a kép láttán én is elcsodálkoztam rajta, hogy úristen, sophia lorennek kívülről nézve semmi oka az irigységre, és mégis @=P de az ilyen pillantásokra nincs jobb reakció, mint a lehető legőszintébben visszamosolyogni. (még gyakorolnom kell, nem tagadom o.O)

      Kedvelés

  2. A műfordítós dolognál egy kicsit én is utáltalak :P ;)
    Az irigység bizonyos fokig természetes minden emberben, csak nem szabad leragadni, és fortyogni azon, másoknak milyen jó, inkább magunkba kéne nézni ilyenkor.

    Kedvelés

    1. az idei 5. könyvvel sikerült olyan határidőt szabnom magamnak, hogy a leadás tervezett napján éppen a felénél tartottam… csak hogy átérezd egy kicsit az érem másik oldalát is @XD

      szerintem egyébként kétféle irigység létezik: amikor úgy akarod a másikét, hogy neki ne maradjon semmi, és amikor nem zavar, hogy neki van valamije, de közben te is szeretnél belőle. az utóbbit nem tartom károsnak, és bizony rám is jellemző olykor bizonyos formában.

      Kedvelés

      1. Akkor most megnyugodott a lelkem :D Viccet félretéve, tényleg gratula az elért sikereidhez :) Jó látni, és motiváló, hogy tényleg van még olyan, hogy valakinek a munkája nem a szükséges rossz, hanem ténylegesen szereti is azt, amit csinál.

        Kedvelés

  3. Szia!
    Aki irigykedve, hogy valaki más milyen sikeres, gazdag, etc., a meglátásom szerint kizárólag az eredményt nézi, vagyis pl. látja a fekete sportautód, vuitton táskád, vagy a nevedet egy vastag könyvön. Közben az jut az eszébe , hogy neki milyen jó lenne, ha ez vele történne meg, ha neki lenne minden ilyen szuper az életében. Oda már nem is jut el a gondolatmenet, hogy a siker látható melléktermékeiért, amelyek őt igazán érdeklik, neked mennyit kell dolgozni. Közben ő lehet, hogy nem is oly ügyetlen, hogy saját maga ne legyen képes bármilyen, elismerhető teljesítmény elérésére. Csakhogy butasága abban nyilvánul meg, hogy neki lövése sincs, mit kezdjen a nagy tudományával. Inkább irigykedve sír, mert az könnyebb.

    Kedvelés

    1. szia, szerintem a többség agyán azért átfut a munka ténye is, csak elhárító mechanizmusként kitalálják, hogy biztos könnyű és/vagy tisztességtelen. azzal viszont maradéktalanul egyetértek, hogy az irigység nem megfelelő célra összpontosított energia… kár érte.

      Kedvelik 1 személy

  4. Az ilyen emberek csak addig élvezik a helyzetet, amíg van valaki, aki “egy hajóban evez” velük. Bezzeg, ha jobb pozícióba kerül… Na meg többet kezd el kapni úgy általánosságban… Az édeni kígyó is megirigyelné az ilyen emberek irigységét. :D De tudod, hogy szokott ez lenni: ha ezt váltja ki belőlük, akkor jól csinálod a dolgod.

    Kedvelés

  5. Sokan nicnsenek tisztában a képességeikkel, olyan pályára lépnének amihez semmi de semmi közük. (Lásd X-Faktor válogatások..) de ha hülyék, ez van . emeljék fel a seggüket, és akkor nem lennének ilyenek. tipikus magyar mentalitás.

    Kedvelés

    1. Én ezt nem tartom bajnak, pofára esésekből is tanul az ember. Természetes, hogy emiatt fáj az élet neki, az persze már nem, hogy ebbe benneragad.
      (Az X-faktoros válogatás meg szerintem azok miatt gáz, akik esténként pont azért ülnek oda, hogy lássák, valakinek még náluk is rosszabb, pedig azok legalább megpróbálták. Gáz, aki meg sem próbálja, hanem háttérből osztja az észt, hogy kinek hol a helye.

      Kedvelés

      1. most engem kövezzetek meg: a tévézős időszakomban engem csak az előválogatók érdekeltek, mert olyan jót röhögtem az önkritikátlan embereken @XD persze, mélyebb szinten is eltöprengtem a jelenség hogyanján és miértjén, de van az egésznek egy szórakoztató mivoltja is, amit szerintem rosszindulat nélkül nem bűn kiélvezni.

        Kedvelés

      2. Á, én azokra az emberekre gondoltam, akiről 0 hallással is (ami nekem van) meg lehet állapítani, hogy neeem. Aki épphogy nem, zt sajnálom, mert nekem is volt már épp hogy nem és nagyon szar voolt :(
        Ciki nem ciki, én is szoktam nevetni a tehetségkutatók előválogatóin.

        Kedvelés

    2. és még te pitbullozol engem, ms. worldwide @XD ez a magyar mentalitás dolog viszont elgondolkodtató… eszerint mindannyian eredendően köcsögök vagyunk? szegény rousseau fogná a fejét a kárpát-medencében? o.O

      Kedvelés

  6. Kövezzetek meg, de amikor állásinterjún rossz tulajdonságaidból kérnek egy csokorra valót, rajtam átszalad, hogy biza irigy vagyok :S. Nagyon gáz tulajdonság, őszintén mondom, hogy iszonyatosan szégyellem, úgyhogy eszem ágában sincs megemlíteni. Nem tudom miért van így… remélem, sosem csapott át rosszindulatba, legalábbis nem ártottam másoknak vele. Viszont nem ritkán csodálatba megy át, barátságba, esetleg elfogadásba. Évekig sokat dolgoztam rajta, hogy nem érezzem – nem megy. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok, ezért mostanság olybá tűnik, mintha pik-pakk túl tudnám magam tenni ezen. Valami olyasmi ez – mint bevallom Tempty kapcsán is, hogy de jó neki!, de azért valami keserűség-félét érzek. (Bocs, mert te is inspirálni szoktál, és tényleg örültem is neki, csak valahogy… )
    Rám is szoktak irigykedni – na ez is egy szar érzés. Néha megértem. Ha egyébként nem árt nekem az illető, akkor igyekszem tekintettel lenni az érzéseire.
    Sokat gondolkodtam, mi lehet az oka. Talán a gyerekkori folyamatos összehasonlítások: bezzeg a húgod, a szomszéd, az Ördögh Nóri…! Szerintem ez kis hazánkban (nem tudom másutt is?) nagyon népszerű (és hihetetlenül gonosz) pedagógiai eszköz. De felnőttek is előszeretettel alkalmazzák. Anyósom, meg más ismerősöm is áhítattal beszélnek olyasvalakiről, aki elért/megszerzett valamit, amiről úgy gondolják, nekem is vágyam lehet. De úgy látszik, mégis fejlődöm, mert ezeken már csak nem is bosszankodok, max. azért, mert már megint meg kellett hallgatnom egy ilyen elejtett oldalvágós megjegyzést. (Hoppá: aki ezt alkalmazza, nemde nagyon is otthonosan mozog irigység megélése témakörben?)

    Kedvelés

    1. én meg talán ufó vagyok, de bevallom: az állásinterjú koncepcióját nem is értem! hát mi az, hogy néhány közhelyes kérdésből percek alatt megállapítják, milyen (szak)ember vagy? tudom, a folyamat leegyszerűsítését szolgálja, és nem is jut eszembe helyette kedvezőbb alternatíva – bár munkaadóként iq és eq tesztet töltetnék ki –, viszont van benne valami embertelenül futószalagszerű, ami eleve megbízhatatlan módszerré teszi.

      szerintem egyáltalán nem gáz, hogy felismered magadban az irigységet. olyan típusú bennem is lakozik, hogy én is szeretnék olyat, amilyen a másiknak van, de pont az övé nem kéne. rosszindulat nélkül, vagy éppen nem ártó mértékű rosszindulattal nincs ezzel az égvilágon semmi probléma. az ilyen fajta őszinte kinyilatkoztatás pedig nekem még szimpatikus is, sőt tisztellek érte! (ne örülj, lehet, hogy rosszul vagyok bekötve @;D)

      az érzésekre én is igyekszem tekintettel lenni: eleve próbálok úgy bánni másokkal, ahogy én szeretném, hogy velem bánjanak. level 999-es spirituális nagyágyú szint volna ennek a megvalósítása a mindennapokban, a szándék viszont legalább megvan @=)

      az, hogy felfedeztél magadban egy téged zavaró tulajdonságot, megkerested az okát, és próbálsz fejlődni, hatalmas dolog. az összehasonlítgatásból én is megkaptam a magam részét itthon, de utólag igen kajánul tudok röhögni rajta, kikhez hasonlítgattak a szüleim, ők hol tartanak most, meg hol tartok én @X’D tudom, ez egónak hangzik, ám mivel a közoktatásbeli éltanulókból és mintagyerekekből 25 évesen többnyire még semmi más nem lesz, mint egyetemista, nem kell túl nagy teljesítmény a kontraszthoz.

      a bezzegelés amúgy tényleg egyfajta irigység, ja. mekkora lenne már egy csemete részéről, ha a “bezzeg juliska mindig ötöst kap” megjegyzésre visszavágna: “bezzeg neki kedvesebb anyukája / apukája van”… a szülő tuti halálra sértődne, pedig csak a fagyi nyalt vissza.

      Kedvelés

    2. Ezt most felírom a “mit ne csináljak, ha a fiam nagyobb lesz” listámra. Annyi elcseszett nevelési módszer van. Engem a szomszéd néni egyszer a zsákos emberrel ijesztegetett, amikor nem akartam szót fogadni. Sokat elmond, hogy az egyik legelevenebb óvodáskori emlékem. :/

      Most belegondolva volt olyan rokonom, aki próbálkozott a hasonlítgatással, de voltam akkora egyke egógombóc, hogy leperegjen rólam. :D

      Kedvelés

      1. nálam a “ne rosszalkodj, mert elvisz a cigány marcsa” vezeti a toplistát @XD (az így fegyelmezett személy falujában c. m. egy létező ember volt, meglehetősen ijesztő outfittel.)

        Kedvelés

        1. Erről eszembe jut a “boszorkány” a Váratlan utazásból (nem tudom, ismered-e :-) ).

          Nálam ez a fenyegetés egyszeri volt csak, mert pont ment egy férfi egy nagy zsákkal a vállán. de többet nem láttuk. Úgyhogy megmenekültem…

          Kedvelés

      2. Na engem apám fenyegetett, hogy bead kukásnak, ha mindent összeszedünk az utcáról. Egyszer rajtakapott, hogy tégladarabbal rajzolok az aszfaltra, és össze kellett otthon pakoljak, mit akarok magammal vinni. Én csak álltam sírva, azt sem tudtam, mihez fogjak. De ez már kicsit sem irigység.

        Kedvelés

        1. jesszus… nem mondom, vannak helyzetek, amikor az embernek eldurranhat az agya a gyerek miatt, de a tégladarabos szitu messze nem ilyen o.O

          habár én a kortárs csoportban éltem át annyi fost, hogy még szerencse, hogy a szüleim nem baszogattak mellette.

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s