Megsúgok egy titkot: én nem tehetek róla, hogy te most a pályád iksz szakaszában tartasz, és arról sem, hogy ezzel a ténnyel haragban vagy. Szeretnélek átölelni, s elmesélni a saját mélypontjaimat, válságaimat, harcaimat… De hiába, ha úgyis csak belezokognál a párnádba, közben azt visítva, hogy „huszonöt évesen főszerkesztő-műfordító-istennyila lettél, te hülye picsa!”

Tudom, hogy fájhat, aki és ami vagyok. Onnan tudom, hogy régen nekem is fájt, kicsodák és micsodák mások. Rá kellett találnom a saját utamra, hogy ne fájjon. Szerencsére hamar rátaláltam, bár annak idején későinek tűnt.

Ma már kapizsgálom: pont jókor történt. Mert a dolgok nem is történhetnek máskor. Minden pontosan akkor következik be, amikor az életedben eljön az ideje. Siettetheted, késleltetheted – kérdés, hogy érdemes-e. És sajnos vagy nem sajnos, csakis az következhet be, aminek be kell. Ami a feladatod, amit szükségszerű megtapasztalnod.

Nekem ez jutott. Hogy imádom a munkámat, és mindennap hálát adok érte a sorsnak. Hiszen nemcsak én kellettem az alakulásához, hanem szerencsés csillagállás is. Bárkitől lehet irigyelni bármit. Azért került ez a poszt pont a főszerkesztős sorozatba, mert ez az első olyan dolog, amivel kapcsolatban még a pihe-puha nyugalommal bélelt elefántcsonttornyomba is eljutott: akadnak irigyeim miatta.

Egyetlen pillantásban. | Fotó: messynessychic.com

Egyetlen pillantásban. | Fotó: messynessychic.com

Volt, akit barátnak hittem, mégis megvonaglott a szó hallatán. Volt, aki kidülledt nyaki ütőérrel és erőltetett vigyorral gratulált, amikor összefutottunk az utcán. És volt, aki azzal a kísérőszöveggel mutogatta másoknak az azóta írt blogposztjaimat, hogy milyen beképzelt lettem, fene a pofámat.

Az a legjobb, amikor egy elégedetlen lélek megpróbál lerángatni a képzeletbeli piedesztálról, és igyekszik nekem elmagyarázni, miért vagyok pontosan ugyanolyan, mint a többiek. Pedig nem vagyok ugyanolyan. Nincs két egyforma ember. Valami viszont mégis közös mindenkiben: adott a lehetőség, hogy boldogok legyenek – csak más körülmények között, más szinten. A belső harmónia nem attól függ, mit értél el a karrieredben, milyen kapcsolataid vannak, vagy éppen mennyi a testtömegindexed.

Én egy percig sem kerestem azt a lehetőséget, hogy főszerkesztő legyek. A szakmába csöppenve átfutott az agyamon: egyszer jó lenne, igen. Ám miután megtudtam és megéreztem, hogyan működik ez az egész – a ranglétra meg a mókuskerék –, villámgyorsan felemeltem a tenyeremet. Állj, elég volt! Nekem fontosabb, hogy jól érezzem magamat munka közben. „De hát a meló nem azért van, hogy szeressük!” – mondták sokan. Az ő melójuk többnyire olyan is, aztán meg csodálkoznak.

Szóval én csak szeretni akartam, amit csinálok, és azt is, ahogy. A hatalmas titok, hogy ínségesebb időkben sem engedtem a negyvennyolcból. Ehhez kellett a csillagállás, ugye – különben mehettem volna Fedél Nélkült árulni a négyes-hatosra, esetleg tíz albérlőtárssal együtt mosogatni a London menti Fucknowston-ba. Utóbbiak is utat jelenthetnek a teljesség megélésére, viszont reméltem, hogy nem az enyémet.

Akikről név szerint tudom vagy sejtem, hogy ellenérzéseket dédelgetnek az eredményeimmel szemben, egytől egyig értetlenül pislognának, amikor kifejteném nekik: a munka nekem szellemi egységélmény. Nem azért lettem főszerkesztő, műfordító, csillámpóni vagy akármi, mert pont az akartam lenni – hanem mert belenyugodtam, hogy leszek, ami leszek, csak szeressem csinálni.

Hiányszemlélettel nézve vérlázító, ami velem történik. Nem elég, hogy ilyen pozíció díszeleg a nevem mellett, még csak nem is szenvedek közben! Ha te emiatt mindjárt felkötöd magad – esetleg engem fojtanál meg –, szívesen átpasszolom az egynapi munkamennyiségem. Kapsz rá harminchat órát, aztán megnézem, hogy állsz vele. Ott fogsz bőgni üres kávésbögrék között, billentyűzetre hajtott fejjel. És nem azért, mert nekem szuperképességeim vannak, neked meg esetleg semmilyenek – hanem mert eleve ilyen hozzáállás forrong benned. Akárkinek a feladatait így élnéd meg.

Ha irigy vagy, az hajt, hogy mije van másoknak. Nem pedig az, hogy neked mid lehetne.

Hidd el, amíg kívülről vársz megoldást, és együtt siránkozol a hasonszőrűekkel, a világ nem sok mindent tud tenni érted. Én meg aztán pláne. De azért drukkolok, hogy megtaláld a helyedet.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: