Választhattam volna másik kifejezést is: például „melegebb éghajlatra”, meg ilyenek. De finomkodásnak itt nincs helye. Kőkemény a kérdés, egyértelmű a felelet – csak sokaknak pont a másik értelemben. Szerintem bárkit bárhova el lehet küldeni, ettől szép az élet.

Kommunikációs pályán általában az a klisé üdvözli az újoncokat, hogy az olvasónak vagy az ügyfélnek mindig igaza van. Ez nemcsak tévedés, hanem végzetes hozzáállásbeli hiba is.

Az aszimmetria hosszú távon csak ellenérzést és konfliktust szít. Hogy lehetne gyümölcsöző együttműködést kialakítani valakivel, akit hivatalból piedesztálra emelsz, vagy éppen olyannal, akire zsigerből lenézel? Ez részben lelki alkat kérdése, s nálam leginkább sehogy sem.

Én emberből vagyok, embereknek szerkesztek, írok és fordítok. Tévedni pedig emberi dolog. Igyekszem ugyan minimálisra, sőt leginkább nullára csökkenteni a lehetőségét, de igenis hibázhatok. Lehet, hogy egy kifejezésnél nem éppen a legérzékletesebb szinonimát választom, esetleg egy lapozós cikk előkészítésekor véletlenül kétszer egymás után ugyanazt a képet tallózom.

Aki fogást keres, ilyet talál. | Fotó: alphacoders.com

Aki fogást keres, ilyet talál. | Fotó: alphacoders.com

A gikszert többnyire magamtól veszem észre, s javítom, ám előfordul, hogy rám szólnak: ejnye, no! Egészen más viszont a helyzet, ha az állítólagos hiba annyira szubjektív, hogy szerintem nem is létezik – az olvasó pedig minősíthetetlen hangnemben leszid.

A kommentekre már rég immunis vagyok, általában meg sem nézem őket. Nyugodtan lehet becsmérelni a szellemi képességeimet, a stílusomat, a szakmai felkészültségemet. Sőt, a felmenőim szidására is szabad a pálya; részemről a szerencse, ha valakinek így segíthetek a feszültségoldásban.

Amikor viszont jön egy pattogva kioktató levél – jobb esetben nekem címezve, rosszabban pedig eggyel feljebb –, én nem fogom nyájasan azt válaszolni, hogy Kedves Tompika, köszönöm az építő jellegű észrevételt.

Szerencsére ritka esetről van szó. Majd’ ezernégyszáz cikk nyomán eddig egyszer fordult elő, annyira ritkáról. Találtam egy tök érdekes anyagot egy csecsemőkori agykárosodás miatt kerekesszékbe került huszonéves lánytól, aki arról értekezett, milyen kínos társalgási bakikat tapasztal a nem fogyatékkal élő embertársai oldaláról. A fiatal publicista elég karakánul fogalmazott – rögtön megtetszett, írtam is belőle egy rövid iránymutatót. Helyenként finomítottam és rövidebbre szabtam, nehogy a témát tabuként kezelő közönség torkán akadjon.

Az „ezért fizetnek?” és „a szerzőnek fogalma sincs semmiről” örökzöldek mellett két e-mail is érkezett. Az egyik egy terapeutától, aki több általa megkérdezett érintettől is idézte, mekkora pöcsarc vagyok, a másik pedig egy kerekesszékes sportegyesület vezetőjétől, aki egy origós linkkel készségesen demonstrálta, miként fest egy szerinte „normális” cikk, és felszólított, hogy a hanyagságom miatt írjak egy újat, mert „az lenne a minimum”.

Az egyik levél „én mindenkinél okosabb vagyok, te pedig örülj, hogy méltóztatok rávilágítani a hibáidra” szagú volt, a másik pedig egy egész élet viszontagságait kérte számon rajtam, bicskanyitogató kifejezésmóddal – mert nem mindenki éli meg úgy ezt az állapotot, mint az a zavarba ejtő nyíltságú, keserédes humorérzékkel megáldott csajszi, akire teljes névvel hivatkoztam.

Az előbbi litániaszerű levélkét nem nekem címezték (csak rólam szólt), így nem is én válaszoltam. Utóbbira pedig türelmesen végigpötyögtem, hogy: a gondolatok nem az én kívülálló fejemből pattantak ki, a nézőpontok különbözőségének elfogadása lenne a legfontosabb, amúgy meg kifejthetném, miként fest egy „normális” kritika, de inkább nem teszem. Végül üdvözlettel kívántam minden jót és szépet.

A „mindig az olvasónak van igaza” ars poetica nyomán – amit több szerkesztőségben láttam és éltem már – azonnal le kellett volna mennem kutyába, és sűrű bocsánatkérések közepette úgy agyonhelyesbíteni a kifogásolt cikket, hogy nyomokban se hasonlítson az eredeti változatra.

Aha, lófaszt! Az ilyen olvasóért fölösleges térden csúszva küzdeni, mert az efféle feedback sosem egyszerű módosítást kérő üzenet. Egész szemléletmódról és világlátásról tanúskodik, aminél nem számít, van-e sapka a nyuszikán, avagy nincs. Senki kedvéért nem fogom fel-le veszegetni a fejfedőt. Inkább világosan közlöm, hogy itt semmiféle nyuszika nem lakik, tessék másik erdőben keresgélni.

Engem tehát bátran elküldhet az olvasó a picsába, ha pont az hiányzik a lelki békéjéhez, ám nem árulok zsákbamacskát: más stílusban ugyan, de viszonzom a kedvességet.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: