Mindenkinek van egy hatalmas sztorija, egy örökérvényű bölcsessége, egy gyakran hangoztatott tapasztalata. Szerencsés esetben több is akad. De nincs az a történet, amit izgalmas lenne százszor végighallgatni. Pedig sokan hajlamosak százegyedjére is elmondani. Még mindig nem jöttem rá, ilyen helyzetben hogyan kéne reagálni.

Általában szólok, hogy hé, ember, ezt már kívülről fújom, ne fárassz vele. Vagy csak befejezem a mondatot iszonyat cinikus fejjel. Esetleg a szituáció reménytelenségét elfogadva egészen más jellegű elméleti konstrukciókat állítok fel.

A figyelmeztetésnek általában az az eredménye, hogy az illető megsértődik, vagy pedig csakazértis végigsorjázza, amibe belekezdett. A mondatbefejezés miatt látói képességekkel ruház fel, vagy taplónak könyvel el. Az elkalandozásnak pedig az a veszélye, hogy helyénvaló szörnyülködés helyett mosolyogva bólogatok egy dramatikus Amazonas-völgyi vadvízi evezésre, mely három halálos áldozatot követelt.

Díszes társaság. | Fotó: mrwallpaper.com

Díszes társaság. | Fotó: mrwallpaper.com

Ismerek olyat, aki szuper jófej és parádés társaság volna, ha sikerülne a „replay” gombot kiiktatni az agyában. De eddig még nem sikerült, meg talán nem is az én dolgom – úgyhogy inkább elkerülöm, hadd anekdotázzon másnak.

A végtelen újrajátszásból árad egyébként egy sajátos hangulat. Ahogy a másik lelkesen magyarázza az akármijét, mintha most először tenné, én meg az ég felé nézek, hogy atyaúristen, már megint. Mivel azonban a nép kilencvenkilenc százaléka hajlamos az efféle túlkapásra, elkönyveltem magamat kisebbségi madárnak. Búbos bankának, aki fejét oldalra biccentve szemléli a papagájokat.

Már az oviban rácsodálkoztam, milyen jól elkommunikálnak egymással a többiek nosztalgikus robot üzemmódban. Máté egyenként elmondta a srácoknak, milyen dömpert kapott karácsonyra – elmondta januárban, februárban, márciusban és áprilisban, nehogy valaki lemaradjon róla. Aztán megosztotta ősszel is, mert hát az ismétlés a tudás jó édes anyja. „Meg a Mátéé!” – gondoltam.

A lányok pedig eljátszották ugyanezt Barbie-val. Még a képembe is nyomták a habos ruhakölteménybe öltöztetett babát, miután harmincötször ismertették, milyen jó a két keze, a két lába meg a haja. Igaz, utóbbinál fogva kellett letépni a fejét, hogy a nyakba akasztós bikinifelső átférjen rajta, de vissza lehetett rakni, sebaj.

A felnőtt papagájok ennél jóval megátalkodottabbak, mert nemcsak az őszinte örömöt képesek újra és újra a felszínre hozni, hanem a legmélyebb sérelmeket is. Amivel ártanak maguknak. „Tudod, mit mondott nekem az a disznó?” – néz egyik nő könnyes szemmel a másikra. Az pedig álmából felriadva is tudja, annyiszor hallotta. Ehhez képest a Barbie-s szófosás tényleg piskóta.

Rájöttem: az zavar a legjobban az ismétlésben, hogy olyan, mintha a beszélgetőpartnerem itt és most nem tartaná magát elég érdekesnek. Mintha az orrom alá akarná dörgölni, milyen csúcsokra kapaszkodott fel, milyen mélypontokat járt meg életében.

Hiába van már szeptember, muszáj előhozakodni a tavaly karácsonyi dömperrel – addig se kerül szóba a jövő vagy a jelen. Tény, hogy nyugdíjasként is lehet ugyanazt a teherautócskát tologatni a homokozóban, és elújságolni a társaknak, milyen vakító piros volt háromnegyed évszázada.

Csak kérdés, van-e értelme befelé és hátrafelé nézve fecsegni a külvilággal.


Még több cikk: