Amikor a nép munkát kér – egy főszerkesztő dilemmái, első rész

Nehéz helyzet ez, és könnyű is egyszerre. Az új tisztségemet kihirdető sajtóközlemény napjától kezdve csorognak hozzám a levelek. Olyanok, amilyeneket magam is írtam két éve. Munkát kérnek – mintha egy pillanatra tőlem remélnék, hogy majd jobb lesz.

Nem lesz jobb, bakker, mert nem vagyok mindenható atyaúristen. Jelen pillanatban nem is szeretnék az lenni, annyira tökéletes a mostani szerepem. Amibe – dobpergés, figyelem! – nem tartozik bele a szerzők önkényes elbocsátása vagy felvétele.

De ha beletartozna, akkor se mondanám mindenkinek, hogy „jól van, öcsém, gyere”. A Bien köszöni szépen, nagyon szépen bespájzolt cikkügyileg: bő készletből válogathatok, egy-egy napon mi jelenjen meg, az utánpótlás pedig folyamatosan jövöget.

tempty-foszerkeszto-munkajelentkezes

Egy mélt azért megér a dolog. Nekem is megért annyit, tudom. Emlékszem, többnyire válasz nélkül maradtam. Na, ilyen nincs nálam. Mégis furcsa érzés megírni a visszautasító sorokat.

Vannak, akik még azt a három mondatot sem bírják összehozni rendesen, amiben jelzik, hogy tapasztalt munkaerőként szívesen hozzájárulnának a portál további felemelkedéséhez. A bennem szunnyadó kisördög visszaküldené őket az általános iskolába, vagy legalább a pályaválasztási tanácsadóhoz – nem vicces szembesülni ennyire félrement önértékeléssel és élettel.

Vannak olyanok is, akik zseniális szerzőként az enyémnél évtizedekkel régebbi szakmai múltra tekintenek vissza. Őket a legrosszabb elküldeni a francba. Mert lehet ezt szépíteni, lehet udvariasan fogalmazni, lehet úgy csűrni-csavarni, hogy „ha majd egyszer, akkor talán, köszi a jelentkezést”. De ez itt és most mégiscsak francbaelküldés. Hiába írnak negyven, ötven, hatvanéves fejjel egy negyedszázados kiscsajnak, hogy légy szíves. Szíves vagyok – legalábbis igyekszem az lenni –, viszont üresedés nincsen. Szólok, ha lesz, ígérem.

És el ne felejtsem azokat, akik akár ingyen is dolgoznának, csak közöljem a szövegeiket. Hogyan is felejthetném el őket, ha egyszerűen nem értem? Ha nem kérik meg az árukat az első pillanattól fogva, mégis miként várhatják el, hogy mások ne nézzék őket csicskának? A céges irányelveknek szerencsére ellentmond az ilyesmi. Ingyér’ nem fogadunk semmit, mert a világ adok-kapok egyensúlyának felborulása sosem vezet jóra. Mit tud adni, aki nem kap, és mit várhat, aki nem ad?

Felmerül a kérdés, hogy én mit adok, ha melót ugye nem nagyon. Kívülről talán úgy tűnik, hogy afféle médiaügyi Robin Hoodként morális kötelességem volna közel engedni a sorstársaimat a húsos fazékhoz. Csak hát nem vagyok Robin Hood. Vállalkozó vagyok, szerződésben foglalt jogokkal és kötelezettségekkel – amelyekbe nem tartozik bele, hogy kiskirályként mutogassak a népre: „jöhetsz te, te meg te”.

Akadnak, akik felőlem tényleg jöhetnének. Százból úgy öten. Róluk csicsergek, ahol kell, és az önéletrajzuk bekerül egy kalapba, amin az szerepel: „majd ha lesz felvétel”.

Lehet tehát munkát kérni tőlem, de szerintem nem érdemes. Ha mélyen benyalsz az első mondatban, azzal sem javítod az esélyeidet. Ha szidod a nénikémet, pláne. Senki se mondja, hogy nem szóltam előre…


Még több cikk:

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s