Szóval főszerkesztő vagyok

Azt hiszem, beleszerelmesedtem a helyzetbe, hogy éjjel kettőkor, pizsamában főszerkeszthetek. Pedig én erről a lehetőségről tiszta szívből lemondtam, amikor úgy döntöttem: szabadúszó leszek. Fogalmam sem volt róla, hogy nyalás, taposás és állandóan csörgő telefon nélkül is betölthet ilyen pozíciót az ember.

Múltkor említettem, hogy olyan változás történt a munkában, ami sajtóközleményt és hozzáillő portrét igényelt. Pózolás tekintetében oltári mély vízbe csöppentem, hiszen a részemről totálisan WTF-kategóriás „főszerkesztői mosolyt kérek” instrukcióval találtam magam szemben.

Az én főszerkesztői mosolyom úgy néz ki, hogy éjnek évadján mesefigurás hálóruhában meg szívecskés keretes szemüvegben ülök a laptopom előtt, és néha felvihogok egy-egy cikktől vagy levéltől. De ennek a megörökítésével mégsem illusztrálhatta a cég, hogy Sándor Alexandra Valériát – iksz szakmai tapasztalattal, ipszilon végzettséggel, zé díjakkal, verhetetlen szerénységgel – mostantól névvel és arccal brandépítő tényezővé emelték.

Jól áll a nevem alatt.
Jól áll a nevem alatt.

Jó kérdés, miként lesz főszerkesztő valaki, aki fizikailag ott sincs. Hát leginkább úgy, hogy dolgozik. A magyar munkaerőpiac egyik legnagyobb hibája, hogy a távmunka démonizálásával el sem ismeri: rengetegen vannak, akik így jobban és hatékonyabban tudnak melózni.

Ezzel a szemlélettel igencsak meggyűlt a bajom a vállalkozó-létem elején. Olyan megbízásokat vállaltam és olyan szidalmakat hallgattam végig, amelyektől felvetődött bennem a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ezt csinálni. Volt, amikor egy-egy hónapra fel kellett függeszteni az adószámomat, mert kevesebbet kerestem, mint amennyit állam bácsi a függetlenségért cserébe havonta legombolt tőlem.

Mégis mázlistának tartom magam, hiszen a szüleim révén az éhenhalás egy pillanatra sem fenyegetett. És ott volt az egyetem, ha éppen úgy éreztem, hogy szellemileg szinte kétségbeesetten csapongok, mert nincs, ami lekösse a kreativitásom. Ez volt az az állapot, amikor a szokványos keresgélés és a kérdezősködés már nem használt semmit, így elkezdtem önéletrajzokat küldözgetni.

Konkrétan gugliztam és megnéztem a Hírkereső kínálatát, s a találatok alapján nekiláttam „jelentkezés külsős újságírónak” tárgyú leveleket irkálni. Összesen kábé kéttucatnyit szórtam szét, mert csak olyanok jöhettek szóba, akikből kinéztem, hogy bírnak és akarnak fizetni.

A jó öreg Gmail nem felejt, így tudom, hogy a Bien.hu-t 2012. június 15-én, 17 óra 39 perckor szemeltem ki. Hamar megérkezett a pozitív visszajelzés, majd ment az első tíz cikk. Pont olyan szórakoztató-ismeretterjesztő tartalomra volt szükség, amilyet különösen szeretek írni: testi és lelki egészség, táplálkozás, sport, satöbbi.

Pötyögtem a sorokat, küldtem a számlát, kaptam a pénzt – ennél tisztább biznisz nincs. Főleg, mivel elképesztően zökkenőmentesen zajlott az együttműködés. Ha egyik munkám során kellemetlenség ért, például szőrszálhasogatás vagy lebaszás valaki másnak a hibájáért, akkor azt bienezéssel pihentem ki.

A cégalapító fiatal házaspár még akkor decemberben útjára indította az oldal férfiaknak szánt „testvérét”, a Ment – aminek tavaly tavasszal fel is kértek a szerkesztésére. Ezzel a szerződéssel együtt már több pénz ütötte a markomat, mint amikor napi tizenkét órám elment arra, hogy alkalmazottként gürizzek, de ebből három volt a munka, ha lassan csináltam, a fennmaradó időben malmozni kellett.

A szerkesztés egyébként azt jelenti ilyen esetben, hogy kiválasztom, mi és milyen sorrendben jelenjen meg a szerzők cikkei közül egy adott napon, tördelem és formázom (szükség esetén módosítom is) a szöveget, hozzárakom a kulcsszavakat meg a képeket. Szeretem ezt a munkafolyamatot – hogy mennyire, akkor derült ki, amikor pár hónapig nem volt az életem része, s pokolian hiányzott.

Egy év menezés után jött a levél, hogy ha vállalom, szívesen rám bíznák a Bient, a 2005-ben alapított cég legnagyobb, havonta másfél millió egyedi látogatót és ötmillió oldalletöltést számláló projektjét. Két kézzel a billentyűzetre tenyerelve írtam vissza az igent – hiába dolgozom már hét esztendeje, s hiába szoktam meg, hogy százezrek látják úgy valamilyen portál anyagait, ahogy én előkészítem őket, ekkora látogatottságú szájton még nem babrált az egerem.

Májustól csinálgattam, a legjobb tudásom szerint és nagyon lelkesen. (A Men is hasonló kezekbe került, stílszerűen egy úriemberhez.) Júliusban kiment a körlevél a bienes szerzőknek, hogy a főszerkesztői feladatokat mostantól én látom el, úgyhogy az alapító lapigazgatóvá emelt tulajdonos helyett tőlem fogadják a témajavaslatokat meg az iránymutatásokat, és nekem küldjék a cikkeket.

Igazából már akkor szétolvadtam, amikor időben jöttek az utalások a számlámra a közös munka első évében karácsonyi ajándékcsomagot kaptam, a másodikban meg év végi prémiumot is mellé. Most pedig úgy éreztem, a tudatalattimban szépen lassan kiforrt egy lehetetlennek tűnő kép arról, hogyan szeretnék én főszerkeszteni – s valami csoda folytán sikerült belőle valóságot teremteni.

Szerintem mindjárt felállok az íróasztalomra, és a hajamat vadul rázva elkezdek léggitározni, mint egy állat. Vagy rezignáltan keresztbe teszem a lábam, hátradőlök, és a rúzsomra vigyázva, szigorúan szívószállal elszürcsölök egy fancy koktélt, ahogy az egy főszerkesztőhöz illik.

Akármelyik ünneplési módot választom, közben mintha az általános iskolai franciatanárom hangját hallanám: très bien, merci.


A hír így nézett ki:


Még több cikk:

18 Comments

  1. Gratulálok, olyan jó, hogy valakinek sikerül viszonylag függetlennek maradnia. Vagyis ezúttal viszonylag nélkül.
    Még csak annyit, hogy majd’ minden állásom betölthető lett volna távmunkában, vagy résztávmunkában, és malmozok én is, de nem és nem. Rugalmas főnökök is mereven elzárkóztak előle, olyanok, akiknek tényleg nem volt szükségük arra, hogy azáltal érezzék a hatalmukat, hogy beosztottak téblábolnak körülöttük. És még csak nem is voltak tulajdonosok!

    Kedvelés

    1. köszi @=)

      a vezetők többségén óriási teljesítménykényszeres nyomás van, és a mélyen beléjük vésődött sztereotípiák miatt meggyőződésük, hogy akit nem tartanak szemmel, annak romlik a teljesítménye. namármost, alapjában véve kétféle munkaerő létezik:

      1. akinek idő- és/vagy térbeli keretekre, plusz felügyeletre van szüksége, mert egyszerűen ez jelent számára olyan légkört, amiben dolgozni tud/szeret,
      2. aki mindezeket fölösleges korlátként, sőt bizalmatlanságként éli meg – mintha a szárnyát törnék le.

      mivel én eleve a mellérendelő emberi viszonyokat szeretem az élet minden területén, iszonyúan furcsállom, ha valaki azt hiszi: csak azért dolgozom “jobban”, mert fizikailag ott liheg a nyakamba. az ő részéről ez a tekintélyelvűség és az önbizalomhiány érdekes elegye, elvégre úgy gondolja, hogy a farkam alá csapok a jelenlétében, ugyanakkor fél, hogy ha hátat fordít, szarok az egészbe.

      volt egyébként egy kemény időszakom, amikor úgy éreztem, egyedül képviselem a 2. kategóriát az egész világon, de ez szerencsére így is ki bírtam tartani mellette. pontosabban magam mellett…

      Kedvelik 1 személy

  2. Gratulalok! Sok sikert es csak kemenyen ;-) A tavmunkat en tamogatom szerintem jo dolog. Sokan tenyleg produktivabbak a sajat kozegukben. Mas kerdes ha a vezetok azt gondoljak, hogy igy cincogni fog a dolgozo..Viszont sokkal koltseghatekonyabb tudna lenni egy nagy iroda fenntartasa helyett..

    Kedvelés

    1. köszi! de minek vesz fel az ember egyáltalán olyan munkaerőt, akiről feltételezi a cincogást, és miért végez valaki olyan munkát, hogy közben cincoghatnékja támad? egyik oldalt sem értem igazából, jaj.

      Kedvelés

      1. ;-) jo kerdes. Vagy mert nem bizik meg az alkalmazottakban es olyan a mentalitasa hogy figyelni kell oket mert kulonben nem dolgoznak. Vagy az interjun a jelentkezo ellenkezo oldalrol allitja be magat. Elvegre senki sem mondja interjun hogy szeretnek otthonrol dolgozni de imadok 10kor kelni, ja du haromkor megy a kedvenc sorozatom stb :-D Szoval benne van hogy az elvarasok nem mindig talalkoznak…

        Kedvelés

        1. én se nagyon kelek 10 előtt, sőt @=P viszont cserébe éjjel 3-ig munkaképes vagyok. most beugrott, hogy a múltkor kérdeztek tőlem egy ilyet href=”http://ask.fm/tempty” target=”_blank”>ask/a>-on:

          szabadúszó ask

          (olyan helyzetben egyébként semmilyen szempontból nem érdemes maradni, ahol nem egyeznek az igények és az elvárások. átmenetileg lehet hozzá alkalmazkodni, de hiba nem törekedni a továbblépésre.)

          Kedvelés

          1. az mas, persze, hiszen ez tenyleg kotetlen munkaido. Ezzel egyetertek, meg kell tapasztalni mindket vilagot. Sajnos manapsag a cegek szinte robotkent hasznaljak a dolgozokat, a multiknal a sok fiatal azt hiszi megfogta az isten labat, holott egy nagy szervezet droidja..es sokszor semmi kezzelfoghato eredmenye nincs a munkajanak, kiveve valami integralt rendszerben amiket elment adatok…En ehhez tartom magam, epp ezert hagytam ott az elozo munkahelyem…Az ember egy bizonyos ido utan meg kell, hogy kerdezze magat, a gazdasagi helyzet stb ellenere is, hogy hol leszek 1 ev mulva, es ha nem tudja magat elkepzelni az adott helyen akkor lepni kell…De ez csak az en velemenyem, nyilvan egy ket gyerekes csaladanya/apa nem ugralhat ilyen egyszeruen…

            Kedvelés

          2. az is felmerül, mi számít ugrálásnak. mert a “biztonsági játék” gyakran egyenes út a mentális és fizikai leépüléshez. értem én, hogy pusztán ambícióval nem lehet jóllakni, de csupán önmagában a pénztől éhes marad a szellem…

            Kedvelés

      2. Uff! Jó lenne, ha mindenkinek lyan lenne a munkája, hogy nem támad cincoghatnékja. Csak hát a munkák többsége nagyon szar. Attól még igyexik jól végezni az ember, és motiválható (lenne).

        Kedvelés

        1. hát… aki képes évekre (vagy akár egy életre) megkötni ezt a cincogós kompromisszumot, azt valahol csodálom. nemrég valaki mesélte nekem, hogy egy gyárban dolgozik futószalag mellett, és olyan őszinte álmélkodással úúú-ztam és ááá-ztam, mintha azt jelentette volna be, hogy ő a télapó segédje @XD

          Kedvelés

          1. Lehet, hogy tévedek, de a szalag mellett dolgozóval kapcsolatban iróniát véltem kihallani, amiben benne volt egy kis “meg is érdemli, aki ilyen”. Most újraolvasva meglehet, én hamarkodtam el a hozzászólást, de számomra van egy ilyen kicsengése. Az az igazság, hogy bérgyártóknak szállítottunk az előző helyemen, és napi kapcsolatban voltam olyanokkal, akik a termelésben szívtak, nem azért, mert álom meló volt, hanem mert a környéken közel s távol nincs más kenyérkereseti lehetőség. De ez más volt, mint a hírekből értesülvén sajnálkozni rajtuk.

            Kedvelés

          2. így jár az, aki folyton ironizál @=P tapasztaltam már, hogy élő szóban is rendszeresen hozzá kell tennem, amikor éppen semmi gúny nincs a kijelentésemben… de annyira szeretem és élem az iróniát, hogy inkább ezt választom, mint önmagam visszafogását. a kommentem tényleg félreérthető volt, bár az “őszinte” nálam tényleg mindig őszintét jelent. szóval ez most téves riasztás, viszont ha máskor alaptalanul ítélkeznék, nyugodtan billents fenékbe, felhatalmazlak rá!

            Kedvelés

          3. Igen, ez kétségtelen hátulütője az írásos kommunikációnak. De ez a szép benne!
            Ja, és semmiképpen ne fogd vissza magad, inkább konfrontálódj, mint beszürkülj! (Ó, bár mindig ilyen lennék én is!)

            Kedvelés

  3. A kikerülés napján már olvastam a posztot és azóta lapul az ujjaimban egy “gratula”, most végre ide is értem a komment dobozodhoz: GIGAGRATULA!
    A kommentek között pedig élvezettel olvastam a távmunkás részt, mert most éppen ezt a huzavonát élem meg én is a dolgozóban: egy rakás rihiröhi ember közé vagyok zárva akik úgy is képesek dolgozni, hogy közben az egyik fülükön a telefon a másikkal hallgatják a teret betöltő össznépi beszélgetést (aka háttérzajt) közben a böngészőben az e-bay rendelésüket ellenőrzik, a másik ablakban fut a chat és így tovább…. Én meg kaparom a falat, hogy a fülesemben a csutkára tekert zenén keresztül is még hallom őket és nem tudok egy épkézláb mondatot leírni… Szóba jött a távmunka – azt hittem megégetnek nyomban, pedig dolgoztam nekik komolyabb tanulmányokon és olyankor bezzeg “inkább menj haza és csináld csak otthon” … Tényleg az kell embereknek, hogy lássák, hogy ott görnyedsz az asztalod felett. :(

    Kedvelés

    1. gigaköszi! wáá, elképzeltem a helyzeted, és kiráz tőle a hideg @=( az egyterű munkahely maga a megtestesült rémálom… fogalmam sincs, ki találta ki, hiszen sorra jönnek a kutatások, amelyek szerint ez a fajta káosz minden szakmában rontja a termelékenységet meg a hatékonyságot. napi 1-2 órán át még el lehet viselni, ha muszáj egyeztetni valamit, de amúgy abszolút nem látom értelmét.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s