Azt hiszem, beleszerelmesedtem a helyzetbe, hogy éjjel kettőkor, pizsamában főszerkeszthetek. Pedig én erről a lehetőségről tiszta szívből lemondtam, amikor úgy döntöttem: szabadúszó leszek. Fogalmam sem volt róla, hogy nyalás, taposás és állandóan csörgő telefon nélkül is betölthet ilyen pozíciót az ember.

Múltkor említettem, hogy olyan változás történt a munkában, ami sajtóközleményt és hozzáillő portrét igényelt. Pózolás tekintetében oltári mély vízbe csöppentem, hiszen a részemről totálisan WTF-kategóriás „főszerkesztői mosolyt kérek” instrukcióval találtam magam szemben.

Az én főszerkesztői mosolyom úgy néz ki, hogy éjnek évadján mesefigurás hálóruhában meg szívecskés keretes szemüvegben ülök a laptopom előtt, és néha felvihogok egy-egy cikktől vagy levéltől. De ennek a megörökítésével mégsem illusztrálhatta a cég, hogy Sándor Alexandra Valériát – iksz szakmai tapasztalattal, ipszilon végzettséggel, zé díjakkal, verhetetlen szerénységgel – mostantól névvel és arccal brandépítő tényezővé emelték.

Jól áll a nevem alatt.

Jól áll a nevem alatt.

Jó kérdés, miként lesz főszerkesztő valaki, aki fizikailag ott sincs. Hát leginkább úgy, hogy dolgozik. A magyar munkaerőpiac egyik legnagyobb hibája, hogy a távmunka démonizálásával el sem ismeri: rengetegen vannak, akik így jobban és hatékonyabban tudnak melózni.

Ezzel a szemlélettel igencsak meggyűlt a bajom a vállalkozó-létem elején. Olyan megbízásokat vállaltam és olyan szidalmakat hallgattam végig, amelyektől felvetődött bennem a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ezt csinálni. Volt, amikor egy-egy hónapra fel kellett függeszteni az adószámomat, mert kevesebbet kerestem, mint amennyit állam bácsi a függetlenségért cserébe havonta legombolt tőlem.

Mégis mázlistának tartom magam, hiszen a szüleim révén az éhenhalás egy pillanatra sem fenyegetett. És ott volt az egyetem, ha éppen úgy éreztem, hogy szellemileg szinte kétségbeesetten csapongok, mert nincs, ami lekösse a kreativitásom. Ez volt az az állapot, amikor a szokványos keresgélés és a kérdezősködés már nem használt semmit, így elkezdtem önéletrajzokat küldözgetni.

Konkrétan gugliztam és megnéztem a Hírkereső kínálatát, s a találatok alapján nekiláttam „jelentkezés külsős újságírónak” tárgyú leveleket irkálni. Összesen kábé kéttucatnyit szórtam szét, mert csak olyanok jöhettek szóba, akikből kinéztem, hogy bírnak és akarnak fizetni.

A jó öreg Gmail nem felejt, így tudom, hogy a Bien.hu-t 2012. június 15-én, 17 óra 39 perckor szemeltem ki. Hamar megérkezett a pozitív visszajelzés, majd ment az első tíz cikk. Pont olyan szórakoztató-ismeretterjesztő tartalomra volt szükség, amilyet különösen szeretek írni: testi és lelki egészség, táplálkozás, sport, satöbbi.

Pötyögtem a sorokat, küldtem a számlát, kaptam a pénzt – ennél tisztább biznisz nincs. Főleg, mivel elképesztően zökkenőmentesen zajlott az együttműködés. Ha egyik munkám során kellemetlenség ért, például szőrszálhasogatás vagy lebaszás valaki másnak a hibájáért, akkor azt bienezéssel pihentem ki.

A cégalapító fiatal házaspár még akkor decemberben útjára indította az oldal férfiaknak szánt „testvérét”, a Ment – aminek tavaly tavasszal fel is kértek a szerkesztésére. Ezzel a szerződéssel együtt már több pénz ütötte a markomat, mint amikor napi tizenkét órám elment arra, hogy alkalmazottként gürizzek, de ebből három volt a munka, ha lassan csináltam, a fennmaradó időben malmozni kellett.

A szerkesztés egyébként azt jelenti ilyen esetben, hogy kiválasztom, mi és milyen sorrendben jelenjen meg a szerzők cikkei közül egy adott napon, tördelem és formázom (szükség esetén módosítom is) a szöveget, hozzárakom a kulcsszavakat meg a képeket. Szeretem ezt a munkafolyamatot – hogy mennyire, akkor derült ki, amikor pár hónapig nem volt az életem része, s pokolian hiányzott.

Egy év menezés után jött a levél, hogy ha vállalom, szívesen rám bíznák a Bient, a 2005-ben alapított cég legnagyobb, havonta másfél millió egyedi látogatót és ötmillió oldalletöltést számláló projektjét. Két kézzel a billentyűzetre tenyerelve írtam vissza az igent – hiába dolgozom már hét esztendeje, s hiába szoktam meg, hogy százezrek látják úgy valamilyen portál anyagait, ahogy én előkészítem őket, ekkora látogatottságú szájton még nem babrált az egerem.

Májustól csinálgattam, a legjobb tudásom szerint és nagyon lelkesen. (A Men is hasonló kezekbe került, stílszerűen egy úriemberhez.) Júliusban kiment a körlevél a bienes szerzőknek, hogy a főszerkesztői feladatokat mostantól én látom el, úgyhogy az alapító lapigazgatóvá emelt tulajdonos helyett tőlem fogadják a témajavaslatokat meg az iránymutatásokat, és nekem küldjék a cikkeket.

Igazából már akkor szétolvadtam, amikor időben jöttek az utalások a számlámra a közös munka első évében karácsonyi ajándékcsomagot kaptam, a másodikban meg év végi prémiumot is mellé. Most pedig úgy éreztem, a tudatalattimban szépen lassan kiforrt egy lehetetlennek tűnő kép arról, hogyan szeretnék én főszerkeszteni – s valami csoda folytán sikerült belőle valóságot teremteni.

Szerintem mindjárt felállok az íróasztalomra, és a hajamat vadul rázva elkezdek léggitározni, mint egy állat. Vagy rezignáltan keresztbe teszem a lábam, hátradőlök, és a rúzsomra vigyázva, szigorúan szívószállal elszürcsölök egy fancy koktélt, ahogy az egy főszerkesztőhöz illik.

Akármelyik ünneplési módot választom, közben mintha az általános iskolai franciatanárom hangját hallanám: très bien, merci.


A hír így nézett ki:


Még több cikk: