Bello szertelen kiskamasz eb. Egyszerre háromfelé akar indulni, amikor sétálni viszem. Köhögve csodálkozik rá, hogy fojtja a textilpóráz, ha agártempóban lódul meg előre. Kezdő balerinaként próbál piruettezni jelölés közben, a nagydolgát pedig úgy ereszti el, akár a lovak – menet közben.

Oldalra billentett fejjel néz vissza rám, hogy az ilyen eseteknél miért állok meg. Húzna, vonszolna előre, mert neki nem fontos a múlt, csak a jelen. Nem számít, hogy éppen belepottyantott egy frissen gereblyézett kiskertbe. Az már történelem.

A jövő zenéje pedig a következő illatos bokorból vagy agyonpisált oszlop felől muzsikál, távolabbról még nem. Kutyának lenni tehát baromi jó lehet. Kivéve, mikor hirtelen megtorpan előttem, én meg úgy elkalandoztam, hogy véletlenül fenékbe billentem.

„Haggyámá', nemérdekel.”

„Haggyámá’, nemérdekel.”

Az az igazság, hogy én az ilyen bogyós eseteknél nem mindig állok meg, együtt szarunk a szabályokra mi ketten. Az első alkalom például teljesen váratlanul ért, hiszen a nagy előd kapun kívül sosem trágyázott növényeket.

Naiv lélekkel azt hittem, a jeles eseményt mindig valamiféle helykeresés vagy szemdülledős guggolás előzi meg, és legalább lesz időm felkészülni, hogy most Az Fog Történni, Ami. Hát nem. Bello szó szerint tojik az illemre, a rendre, meg úgy mindenre. Szerinte nincs idő a szarakodásra – menni kell tovább, vár a macska a sarkon, plusz a nagybetűs élet.

Van neki egy szép nagy kertje, ahol teljes sebességre felgyorsulva futkoshat kedvére. Én is szoktam futkosni kedvemre, bár inkább sokáig szeretek, mintsem teljes sebességgel. Egyikünknek sem egészségügyi tehát a séta, mégis megyünk, mert olykor kell.

Vécére is kell olykor menni, ám jómagam azt nem űzöm ennyire sportszerűen – habár a kánikulában legalább négyliteres folyadékbevitelemmel lazán körbejelölhetném a kerületet. Bello nem bajlódik vécével, de még csak gödörásással sem. Jön, Aminek Jönnie Kell. Apa pedig néhány naponta körbejárja egy teszkószatyorral az udvart, hogy a barna fű ismét zöld legyen.

Ennek a kiskutyának azonban nem elég, hogy csupán  a mi füvünket barnítsa be. Legyen olyan mindenkié, kilométeres körzetben! Van abban valami velős életfilozófia, hogy egy másodperc alatt, dilemma nélkül kakkant. Ismerek olyat, akinek laptop vagy okostelefon nélkül nem megy, a régi vágásúak pedig könyvvel, újsággal űzik az ipart.

Ráültetnek minket a bilire, amikor szocializálódunk – nem akármikor, megszokott időpontban. Eseményt csinálunk a dologból: a kerti budi ódon divatja néhai dédapám szavaival élve arról szól, hogy házat építünk a szarnak.

Bello nem problémázik, nem akar házat építeni. Nem vonyít, ha nem ér el a wifi az illemhelyig. Kiengedi, ami jönni akar, aztán már el is felejti. A cica gondosan elássa. Az ember fintorogva lehúzza. A kutya ott hagyja, nem érdekli. „Szarok a világra!” – üzeni boldogan.

De észrevettem, hogy felnőtt társairól példát véve néha már leguggol egy pillanatra. A társadalom őt is elrontja.


Még több cikk: