Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.

Nincs ember, aki gyakorlott elengedő lenne. Jövünk, megyünk, szeretünk, szakítunk, születünk, meghalunk… örök körforgás ez. Sok dolgot el lehet engedni: álmot, vágyat, terhet, félelmet.

De kapcsolatot a legnehezebb, legyen az bármilyen. Az elidegenedésnek van ugyanis egy folyamata, amin át kell égnie mindkét félnek – és a sors kegyetlen játéka, hogy ez csak ritkán történik egyszerre. Az egyik már tudja, érzi, hogy a közös játéknak vége. A másik pedig ott áll értetlenül, és valószínűleg sértetten.

Az ég felé. | Fotó: urbanwomen.org

Az ég felé. | Fotó: urbanwomen.org

„Talán csak hullámvölgy lenne?” – reménykedik amaz, de hiába. Vagy ha mégis hullámvölgy, akkor egyszemélyes, hiszen egykori társa már a szinuszgörbe másik süppedésében lógatja a lábát, nem pedig vele. Külön fognak kimászni, s ha azonos irányban is, marad közöttük egy hossznyi különbség. Hogy éppen kinek a javára, tökmindegy, hiszen az út végtelen.

Addig viszont egyik fél sem kászálódhat ki a maga kis gödréből, amíg meg nem bocsát saját magának és a másiknak is. Na, hát ez az, ami kurva nehéz.

Lakik a fejemben egy hangyatökényi bölcsesség, ami igazán lehetne több is. Például annyi, hogy elengedő és belenyugvó szeretettel bírjam fogadni a másik egyszerűen kifelé – mindegy, kinek – szóló szavait. Még akkor is, ha a sánta kutyát per pillanat nehezebb utolérni, mint őt, mert hazudik.

Ettől a kifejezéstől most megállt a kezem a billentyűzet fölött, és elrévedt a tekintetem a napfényben úszó sárga függönyön. Védekezhetnék, tiltakozhatnék a kígyó meg a béka ellen – de minek? Semmi kedvem, időm és energiám ehhez. Ha az ő feldolgozási mechanizmusának része, hogy mindent és mindenkit címkével lát el, mintegy megideologizálva, hogy ő miért szegény, ártatlan, cserben hagyott lélek… hát tegye. Biztosan így kell lennie.

Tudom én, miért kell így lennie. Hogy mindketten tanuljunk belőle. De mit, vazze? A sokk utáni nulladik pillanat szomorú végkövetkeztetése, hogy megbízni többet soha, senkiben. Aztán már nyúltam is a telefonért, hogy őszinte, érdeklődő, tiszta szívű hallgatást kapjak olyanoktól, akikben mégis érdemes. „Ez… ez félelmetes. Ennyi erővel gyakorlatilag bárki bármikor bekattanhat?” – suttogta egy barát a vonal másik végén. „Ja. Ha holnap bal lábbal kelek, neked annyi” – röhögtem, mert sírni valahogy nem sikerült az egészen.

Állítólag minden, amit a külvilágtól kapok, a lelkem tükre. Úgyhogy megyek is színpompás pillangókat nézni a rétre. Utána pedig belefeledkezem a munkába, mert gyógyít és felemel. Hagyom, hogy közben szabadon áramoljanak a gondolataim – de igyekszem nem tépelődni egyiken sem. Egyre jobban megy. Egyre jobban látom, hogyan csúszdáztunk a közös hegyről két különböző völgybe.

Mázli, hogy nem látok át a másikba; csak hallom, hogy egy hevenyészett sokadalom jelzőket kántál a nevemhez. Én azért jeleztem a felém fordulóknak, hogy ilyet ne, mert a szóhasználat maga az ember. Az vagy, amit mondasz, és az is, amit megeszel. Persze, attól még kimondom, hogy a rohadt életbe.

Kimondom, hogy én lélektisztító meditáció helyett szaftos káromkodással reagálok először, ha a szobapálmámból egyszer csak óriáskaktusz lesz, és arra ébredek, hogy álmomban rám esett. Kimondom, hogy én voltam az, aki nem látta a lassanként előbúvó töviseket, és akinek eszébe sem jutott arrébb tenni a cserepet. És elfogadom, hogy én is lehetek kaktusz valaki szemében. Remélhetőleg nem szó szerint, mert megvakítani azért mégsem kéne a szerencsétlent. Bár neki most mindegy, hiszen még ólmot is öntött a saját fülébe.

Szóval ilyen piszkos műfaj az elengedés. Van még benne hová fejlődni.


Még több cikk: