Az elengedés művészete

Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.

Nincs ember, aki gyakorlott elengedő lenne. Jövünk, megyünk, szeretünk, szakítunk, születünk, meghalunk… örök körforgás ez. Sok dolgot el lehet engedni: álmot, vágyat, terhet, félelmet.

De kapcsolatot a legnehezebb, legyen az bármilyen. Az elidegenedésnek van ugyanis egy folyamata, amin át kell égnie mindkét félnek – és a sors kegyetlen játéka, hogy ez csak ritkán történik egyszerre. Az egyik már tudja, érzi, hogy a közös játéknak vége. A másik pedig ott áll értetlenül, és valószínűleg sértetten.

Az ég felé. | Fotó: urbanwomen.org
Az ég felé. | Fotó: urbanwomen.org

„Talán csak hullámvölgy lenne?” – reménykedik amaz, de hiába. Vagy ha mégis hullámvölgy, akkor egyszemélyes, hiszen egykori társa már a szinuszgörbe másik süppedésében lógatja a lábát, nem pedig vele. Külön fognak kimászni, s ha azonos irányban is, marad közöttük egy hossznyi különbség. Hogy éppen kinek a javára, tökmindegy, hiszen az út végtelen.

Addig viszont egyik fél sem kászálódhat ki a maga kis gödréből, amíg meg nem bocsát saját magának és a másiknak is. Na, hát ez az, ami kurva nehéz.

Lakik a fejemben egy hangyatökényi bölcsesség, ami igazán lehetne több is. Például annyi, hogy elengedő és belenyugvó szeretettel bírjam fogadni a másik egyszerűen kifelé – mindegy, kinek – szóló szavait. Még akkor is, ha a sánta kutyát per pillanat nehezebb utolérni, mint őt, mert hazudik.

Ettől a kifejezéstől most megállt a kezem a billentyűzet fölött, és elrévedt a tekintetem a napfényben úszó sárga függönyön. Védekezhetnék, tiltakozhatnék a kígyó meg a béka ellen – de minek? Semmi kedvem, időm és energiám ehhez. Ha az ő feldolgozási mechanizmusának része, hogy mindent és mindenkit címkével lát el, mintegy megideologizálva, hogy ő miért szegény, ártatlan, cserben hagyott lélek… hát tegye. Biztosan így kell lennie.

Tudom én, miért kell így lennie. Hogy mindketten tanuljunk belőle. De mit, vazze? A sokk utáni nulladik pillanat szomorú végkövetkeztetése, hogy megbízni többet soha, senkiben. Aztán már nyúltam is a telefonért, hogy őszinte, érdeklődő, tiszta szívű hallgatást kapjak olyanoktól, akikben mégis érdemes. „Ez… ez félelmetes. Ennyi erővel gyakorlatilag bárki bármikor bekattanhat?” – suttogta egy barát a vonal másik végén. „Ja. Ha holnap bal lábbal kelek, neked annyi” – röhögtem, mert sírni valahogy nem sikerült az egészen.

Állítólag minden, amit a külvilágtól kapok, a lelkem tükre. Úgyhogy megyek is színpompás pillangókat nézni a rétre. Utána pedig belefeledkezem a munkába, mert gyógyít és felemel. Hagyom, hogy közben szabadon áramoljanak a gondolataim – de igyekszem nem tépelődni egyiken sem. Egyre jobban megy. Egyre jobban látom, hogyan csúszdáztunk a közös hegyről két különböző völgybe.

Mázli, hogy nem látok át a másikba; csak hallom, hogy egy hevenyészett sokadalom jelzőket kántál a nevemhez. Én azért jeleztem a felém fordulóknak, hogy ilyet ne, mert a szóhasználat maga az ember. Az vagy, amit mondasz, és az is, amit megeszel. Persze, attól még kimondom, hogy a rohadt életbe.

Kimondom, hogy én lélektisztító meditáció helyett szaftos káromkodással reagálok először, ha a szobapálmámból egyszer csak óriáskaktusz lesz, és arra ébredek, hogy álmomban rám esett. Kimondom, hogy én voltam az, aki nem látta a lassanként előbúvó töviseket, és akinek eszébe sem jutott arrébb tenni a cserepet. És elfogadom, hogy én is lehetek kaktusz valaki szemében. Remélhetőleg nem szó szerint, mert megvakítani azért mégsem kéne a szerencsétlent. Bár neki most mindegy, hiszen még ólmot is öntött a saját fülébe.

Szóval ilyen piszkos műfaj az elengedés. Van még benne hová fejlődni.


Még több cikk:

10 Comments

  1. Nincs szívem ilyet hozzászólni egy ilyen gyönyörű bejegyzéshez… De jogászként kötelességemnek érzem, hogy szóljak: amit a másik fél csinál, az már perelhető. Más lapra tartozik, hogy igazából nem árt neked, mivel egy olyan embernek a szavával senki sem törődik :P Főleg a tiéd ellenében. Elég egymás mellé állnotok, vagy egymás mellé tenni a szövegeiteket.

    Kedvelés

    1. jahj, hát miért bántod szegény szenvedő másik felet?:D:D:D Alexa megfenyegette,megalázta megstb-zte ám! :o kérdés, hogy akkor hogyan értelmezne 1 valódi fenyegetést, öngyilkos lenne?

      Kedvelés

    2. köszönöm az infót és a véleményed @=) nem szeretnék ilyen eszközökhöz folyamodni. az erre szánható időt és energiát inkább nemesebb célokra fordítom. (például kölcsönzök a jó szcientológusoktól egy trú poligráfot, aminek a főszereplésével rittyentünk egy fasza tévéshow-t.)

      Kedvelés

  2. pont valami hasonló szituban vagyok én is. (Hihetetlen, hogy az utóbbi időben mennyi közös témánk került elő. :) ) Egyszerűen nem lehet az ilyen emberekkel mit kezdeni, nekem a legrosszabb, hogy nincs bennem düh vagy csalódottság annak az irányába aki pofátlanul a szemembe hazudott, csupán értetlenül állok a dolgok előtt. Csalódott vagyok, de nem sírnék, nem dühöngenék, mert tudom, hogy vannak emberek akiket el kell engedni, és többet tudomást sem kell venni róluk – annak ellenére, hogy akár évekig valamiféle lelki kapocs tartotta össze őket. Mondtuk mindig, hogy “soulmates neve die”. They do.

    Kedvelés

    1. először azt hittem, a hazajöveteled kapcsán fogod írni, hogy egy álmot kellett elengedned, és hát az sem könnyű menet @=P

      a “soulmates never die” koncepció viszont érdekes, mert akivel ilyen szinten dolgod van az életben, azzal valószínűleg már korábban is volt – kérdés, később még lesz-e. meg persze felvetődik a dilemma, ki számít igazán lelki társnak. mi határozza meg, a kapcsolat időtartama és/vagy intenzitása?

      megmondom őszintén, én arra a következtetésre jutottam, hogy ezt most félreértelmeztem. nagyon jól megértettük egymást egy-két számunkra éppen fontos témában (sőt, talán háromban is), ami miatt mindketten azt hittük, ez bizony együtt szaladgáló csemetékben kicsúcsosodó forevör, aztán bumm. volt, nincs. mintha nem is két hete történt volna, hanem még az óvodában o.O (a sérelem része sajnos még nem ilyen távoli, csak a pozitív.)

      Kedvelés

      1. A hazaköltözésem kapcsán nem kellett elengednem egy àlmot, ott elmúltak az érzések, más az àlmom, de igazàból nem tudom, csak most valami jó.
        Barátot elveszíteni már kevésbè. Én is pont arra gondoltam, hogy félteértettem az illetőt, hiàba zengett örömódàkat a barátságunkról, nem gondolta komolyan. Idővel ez a keserűség is elmúlik, és valaki vagy valami majd feledteti ezt a csalòdàst is. :)

        Kedvelés

        1. nekem itt azért volt szerencsém, mert a csalódástól rögtön elmúltak az érzések. (mármint iránta, magammal szemben maradt sok negatív, amiért “hülye voltam”.) tudati védőmechanizmus lehetett ez, vagy pedig már csurrant-cseppent egy ideje abba a bizonyos pohárba, amit tudat alatt sejthettem… így mégsem jött annyira derült égből, mint amennyire úgy tűnt. esetleg mindkettő.

          szóval nekem az önmegbocsátás volt a kulcs. elfogadom az ő ilyenségét, de a tényt is, hogy egy ilyen embernek itt és most nincs helye az életemben. ezzel a tapasztalattal is több lettem @=P

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s