Tegyük fel, hogy van az életedben valaki, aki rengeteget ír és beszél a szeretetről, az elfogadásról, meg minden lelki-szellemi jóról. Elhiszed, hogy előtted jár az úton. De egyszer csak történik valami, amitől két perc alatt kifordul önmagából. Mintha szatír lenne a télapóból. Neked pedig rá kell döbbenned: téged is a földbe döngölne, hogy a saját büszkeségét mentse.

Sokféleképpen lehet csalódni egy emberben. Lehet, hogy túl olyan, vagy nem elég ilyen. És az is előfordulhat, hogy a lényének magva egészen más, mint amilyennek addig képzelted. Bort iszik és vizet prédikál, ugye.

Már Arany János is megénekelte, milyen fontos „ember lenni mindég, minden körülményben”. Embernek lenni egyfajta minőség, amibe jó néhány civilizáció követelte magatartásforma beletartozik – onnantól kezdve, hogy nem szarsz a szoba közepére, egészen az erkölcs fogalomköréig.

Kívül-belül. | Fotó: waragainstwork.com

Kívül-belül. | Fotó: waragainstwork.com

És egyfajta esendőség is egyben, hiszen az anyagi világban egyáltalán nem, vagy csak hihetetlenül ritkán élhetsz teljesen spirituális életet. Időnként kitör belőled valami kisstílű, valami alantasféle: akár csak egy ártatlannak tűnő gondolat formájában, hogy de jó lenne kiszúrni a kerekét annak, aki pont a te kapud előtt parkolt le.

A baj csupán annyi, hogy minden ilyen idea valójában téged mérgez. Már a megjelenés szintjén is, hát még ha megteszed! De nem baj, mindezen keresztül kell menni, elvégre a tapasztalás a létezés értelme. A lényeg, hogy miként éled meg, s milyen következtetéseket vonsz le belőle.

Vizet prédikáló pajtásom azonban olyasmire vetemedett, amit nem néznél ki még egy gyökkettes intellektuális és érzelmi intelligenciájú egyénből sem. Miközben több százan csodálják az okfejtéseiért, hogy ez a világ hogyan, miért és merre, s mi benne a különböző sorsok meg élethelyzetek szerepe, szörnyen fáj leírni, de sajnos a legkevésbé sem tiszta a lelke.

Kiderült róla, hogy ha fenyegetve érzi a büszkeségét, méghozzá tök fölöslegesen – pontosabban azt, hogy mit gondol róla egyetlenegy félidegen, aki még csak nem is része az életének –, nem rest a lehető legmocskosabb érzelmi zsarolásba bocsátkozni egy lélektársnak tartott barátja ellen.

És azzal fenyegetőzni, hogy rágalmakat zúdít annak családjára, a saját munkájából adódó csekély hatalmat is kihasználva. Sőt, utána még hozzáteszi, hogy őt – akárcsak Kozsót – a puszta szeretet vezérli. A „szeretet” szót most legszívesebben kétszázas betűmérettel, félkövérrel és bugyirózsaszínnel emelném ki, de az efféle túlkapás hozzám a blog dizájnjához a legkevésbé sem illik.

Spirituális lélekguru cimborám tökéletesen megideologizálta magának, hogy ő egy szegény ártatlan lény, és masszív konfliktushelyzetben a másik fél aljas pszichopata, akit csak a saját eszközeivel lehet megállítani. Tájékoztattam, hogy gyönyörű volna az élet, ha mindenki a saját eszközeivel fordulna a másik ellen, és hogy csalódtam, amiért az egyensúly visszaállítása helyett káosz szításán fáradozik gondolati szinten. Szellemi eszköztárát rég elfeledte, maradt helyette a zsarolás, a perelés, meg ilyenek.

Mire válaszként megkaptam, hogy nulla az empátiám, menjek a fenébe. Szembesültem vele, hogy most talán rajta sincs az úton, amiről azt hittem, hogy emelt fővel járja egy kicsivel előttem.

Tudom, hogy én is emberből vagyok, meg te is – így bármikor ránk találhat egy feladat, ami próbára teszi a lényünket. Sőt, akár a kapcsolatainkkal egyetemben, hiszen az egészen új fényviszonyok hatására kiélesedhet vagy elhomályosulhat felebarátunk sziluettje.

Kérdés, hogy mit tudsz kezdeni a fehérből lett feketével, az angyalszárnyak alól kibúvó ördöggel. Elhiszed-e, hogy ha a vélt veszély elmúlik, akkor kifehéredik, majd jól visszaveszi a szárnyait? És el bírod-e fogadni, hogy felszínre törhet belőle egy viselkedés, amivel homlokegyenest az ellenkezőjévé válik annak, akit addig ismertél? Pláne, ha ezt ő nem látja, nem érzi.

A kérdések nekem is szólnak – bár már rég sejtem a választ.


Még több cikk: