Ha anyát szeretni fáj

Nehéz olyan embert szeretni, akinek néha bekattan, hogy a kis piros kockát nagy kék gömbnek kéne látni. Aki az egyik pillanatban még mosolyogva tárja eléd a legbensőbb titkait, a következőben pedig eltorzult arccal és reszelős hangon ordítja, hogy takarodj innét. Aki újra és újra a lelkedbe tapos, neked pedig fogalmad sincs, miért.

Nehéz ilyen embert szeretni, mert nem csak te cipeled a terhet, hanem körülötted mindenki. Osztoznak rajta a rokonaid, a barátaid, az ismerőseid… sőt, a nagyjelenetek tanújaként néha még ismeretlenek is. Akiket sírva-ordítva hívsz fel, hogy kész, eddig bírtad, most aztán valami tényleg eltört benned – de úgyis feltápászkodsz a padlóról, hiszen muszáj továbbmenned.

És muszáj tovább szeretned, mert léteznek annyira mély kapcsolatok, olyannyira összeforrt életek, amelyeket megszakítani és szétszakítani egyszerűen nem lehet.

Tövis nélkül? | Fotó: inthemoodforheart.blogspot.com
Tövis nélkül? | Fotó: inthemoodforheart.blogspot.com

Nem, nem bántalmazó szerelmi viszonyról vagy destruktív barátságról beszélek – bár azok is kétségtelenül lehetnek ilyenek. Bármikor melléd sodródhat valaki, aki hármat rúg rajtad, utána pedig megölel. Ez nem intellektus és még csak nem is érzelmi intelligencia kérdése. A mód viszont annál inkább, ahogy kezeled.

Akadnak, akik a földön fetrengve, saját vérükben úszva igyekeznek meglátni életük nehezen szerethető szereplőjében a szépet. És akadnak, akik összepakolnak, hogy eltűnjenek a szeme elől örökre – mert nem tudják, hogy nincs az a távolság, ami valóban elcsitítaná a kötődés meg a szabadságvágy jelentette őrült kettősséget.

Egyik véglet sem hoz megoldást. A kérdés csupán annyi, hogy mi igen. Mit lehet kezdeni például egy anyával, aki két kezével a nyaka alatt gesztikulálva mutatja, mekkora tokája van szerinte az XS-es hálóingben előtte álló gyermekének? Vagy egy olyannal, aki fűnek-fának dicsekszik a csemetéje karrierjével, négyszemközt viszont nem győzi hangoztatni előtte, milyen értelmetlen és szar munkát végez? Vagy egy olyannal, aki nem hajlandó osztozni a porontya szeretetén, s pokoli konfliktusokat teremt, hogy mindenkit módszeresen elmarjon mellőle?

Az elmúlt hónapokban több ilyen esetnek is tanúja voltam, az említettek konkrétan megtörténtek. Bár hiszek benne, hogy valamennyien tudatosan választjuk meg a szüleinket és az életkörülményeinket – akik, s amik a legjobb partnerek abban, hogy fejlődhessünk ebben a földi létben –, fogalmam sincs, mihez lehet kezdeni hasonló helyzetben. Tudom és érzem, hogy egy ilyen anya is jó ember, aki nagyon-nagyon szeret. De a szeretetének hatalmas ára van. Annak pedig még nagyobb, ha valaki ezt nem fogadja el.

Képtelenség három lépés távolságot tartani egy anyától. A természet úgy találta ki, hogy bűvös antennákkal érzékeljen a magzata felől minden érzést és gondolatot. Ennélfogva úgy tud bántani, mint talán senki a világon. És amikor kölcsönössé válik az adok-kapok, neki is maradandó sérülést okozhat a gyermeke szájából elhangzó szó. A kesztyű felvétele helyett azt tanácsoltam az érintett édes-büdös kölyköknek – miközben a felelősség súlya kissé megszédített –, hogy visszaütéses játszmák ellenében inkább a saját épségükre figyeljenek.

Ezzel kábé olyan okosat mondtam, mintha egy eszkimó családnak javasoltam volna, hogy sárga hóból csakis reiki szimbólum rárajzolása után egyenek. Vagy nem? Ha tudsz jobbat, várom az ötletedet…


Még több cikk:

 

19 Comments

  1. Nekem apukámmal ilyen a kapcsolatom, még a tàvolból, skypeon is képesek vagyunk összeveszni. A legjobban az a taktika vált be, hogy ráhagyom a dolgokat, és/vagy igazat adok neki. Persze ezt a legnehezebb, mert hajlamos vagyok kiborulni meg drámàzni…

    Kedvelés

    1. óó… de annyira rossz, ha taktikázni kell, nem? mert előbb-utóbb úgyis kiszabadul valamilyen zsigeri reakció, és akkor lőttek a stratégiának @=/ mindenesetre engem tökre mellbe vágott a kommented, mert kívülállóként valamiféle idillt feltételeztem, pedig nem tartom magamat naivnak. mégis az lehetek, hiszen senkire sincs ráírva az ilyesmi, ezt be kell látni @=(

      Kedvelés

      1. Én nem fogom fel ezt negatívan, mert tudom, hogy nem akar rosszat, és megtenne mindent a csalàdért, ő egyszerűen ilyen. Persze én sem vagyok a legkönnyebb eset, így valahogy mèg normàlisnak tűnik ez a rapszodikus kapcsolat! :)

        Kedvelés

        1. amikor éppen nincs mélypont, könnyű normálisnak látni, igen. de mivel ez egy olyan téma, amiben senkinek sincs testközelből tapasztalható összehasonlítási alapja, nehéz eldönteni, van-e egyáltalán a “normális” szónak létjogosultsága. amennyiben a normális azt jelenti, hogy az ember együtt bír élni a helyzettel, akkor el tudom fogadni @=)

          Kedvelés

  2. Igen, ők a mérgező szülők, és azt mondják, konfrontálódni kell velük, nincs mese, mert sosem szabadulsz meg a gátlástól, amelyet beléd ültettek. És erre a legtöbben – elég el nem ítélhető módon – nem vagyunk képesek. (Fontos, hogy emiatt viszont ne legyünk ön-áldozathibáztatók.) Egyébként apám, nekem is.
    Nem sok ilyennel találkoztam, viszont pasival, aki a párjával ilyen, sokkal. Konkrétan minden párkapcsolatban élő ismerősömnél. Van aki persze ezerrel önigazol. Ja, gyerek is van, aki ezerrel hárít, ha a gáz szülei szóba kerülnek. Na így aztán tényleg reménytelen.

    Kedvelik 1 személy

    1. jesszusom, alig egy óra alatt már ketten vagytok @=( szerintem is konfrontálódni kell, csak kérdés, mi az, amit még lelkileg és idegileg elbírnak az érintettek. iszonyatosan ijesztő tendencia, hogy minden párkapcsolatban ezt látod, basszus… erre meg sem próbálok okosat mondani, esélytelen @=|

      Kedvelés

  3. Én még soha nem voltam bántalmazó kapcsolatban, ezért kicsit a partvonalról kiabálok. Tisztában vagyok azzal, hogy itt mézeshetek és háborúk váltják egymást, és a mézeshetek miatt éri meg csinálni az egészet, a magától értetődő anyagiak mellett (közös ház, közös kocsi etc.).

    De szembe kell nézni a ténnyel, hogy ilyenkor az ember a pozitívumokért cserébe vállal egy játszmát, igent mond az áldozat szerepre. Ez egy teljesen elfogadható döntés, a havi egy milliót kereső Demcsák Zsuzsa is ezt a döntést hozta annak idején.Szomorú, de így van.

    Egyetlen dologra kell ilyenkor vigyázni: arra, hogy ártatlan emberek ne keveredjenek bele ebbe az egészbe, mert ők sérülhetnek. Úgy, hogy ők ezt a döntést nem hozták meg, rájuk ez nem tartozik.

    Nehéz helyzet, kívánom, hogy a szeretet győzzön minden ilyen szituációban.

    Kedvelés

    1. bájos egyszerűsítés, mert mindez egy szülő-gyermek kapcsolatban szerintem nem állja meg a helyét. itt nincs kérdés a vállalást illetően, csak a megélésen lehet változtatni. meg persze a fizikai távolságon, ami a mindennapi konfliktusokon old ugyan, de a nagy egészen nem változtat semmit. mint ahogy a szakirodalom meg a párhuzamok sem, mert az érintett nyilván átlátja, mi a fasz van (ha meg nem, egyelőre úgyis mindegy szegénynek). az ártatlanoknak sem piskóta, persze, mert el kell fogadniuk, hogy ha véletlenül lőtt sebet kapnak menet közben, akkor is csak mellékszereplőként csöppentek a történetbe @=(

      én is kívánom, hogy a szeretet győzzön. meg a bölcsesség. az is kell, nem kevés…
      _____
      *szerk: átgondoltam, “ártatlanok” nincsenek, mert senki sem kap véletlenül semmilyen helyzetet, feladatot vagy szerepet.

      Kedvelés

      1. Az változtat a helyzeten, ha anya és gyermek is nyitott az őszinte, korrekt párbeszédre, és mindketten hajlandóak tenni azért, hogy oldódjanak a konfliktusok, tisztuljon a kapcsolat. Ha csak az egyik fél hajlandó változtatni, akkor az kevés. Ez minden kapcsolattal így van, és választási lehetőség mindig akad, mindkét fél számára.

        szerk: Nyilván nincsenek véletlenek, de vannak, akikre egy család belső ügyei nem tartoznak, pusztán erre gondoltam.

        Kedvelés

  4. Szerintem ezeken a dolgokon változtatni nem lehet, azaz az embereket, ha ők nem látják be, hogy tévednek, hiába győzködjük. Én próbáltam, igaz nekem dupla szar jutott, sok pozitív hozzáállással, és egy támogató nagyanyával. Miután édesanyámmal nem jött össze a dolog, kaptam egy nevelőanyát, de komolyan nem tudom, miért így. Szinte minden komolyabb verésre emlékszem ötéves koromtól, arra a sok elfojtásra, szidásra, büntetésre, reménytelen várakozásra, hogy majd édesanyám elvisz. Ezután minden szar örvényként jött, nem is csodálkozom, főleg így utólag nem. De mit tehetnék? Sokszor teszem fel magamnak is, most elhoztam egy időre a testvérem, de tudom, hogy neki még nagyobb darab jutott a szarból, pedig az édesanyja a mostohám. Ez nem feltétlenül döntés, mármint az anya, inkább kényszer. Ahogy a nevelőanyám mondaná, vagy megszoksz, vagy megszöksz – én megpróbáltam, de édesapám miatt nem jött össze, most a testvéreim miatt.

    Kedvelés

    1. istenkém, ettől most mennyire összeszorult a szívem @=( nagyon sok erőt és kitartást kívánok neked ehhez a helyzethez! az embereken tényleg nem tudunk direkt változtatni (legfeljebb az képzelhető el, hogy adott esetben velünk együtt változnak), de legbelül még akkor is próbálhatunk teremteni egyfajta harmóniát, amivel tompítani tudjuk a sérüléseket. ez elméletben sem könnyű, hát még a gyakorlatban @=/ viszont sikerülhet! sikerülhet, hogy ne fájjon annyira, hogy egy kicsit átlássuk, mi miért van, és elfogadjuk: ezen az úton kell keresztülmenni a fejlődéshez.

      Kedvelés

      1. Köszi. Erős vagyok, csak az fáj, hogy a tesóm nem ennyire, vagyis a gondolat, hogy mi lesz, ha ő nem, ha őt egyszer megöli? Ez annyira brutálisan hangzik, de miután megszoktad, már nem is, már hétköznap. Én most boldogan élnék a férjemmel, de lenne ilyen egyszerű. Ha hazamegyek, hova haza? Édesanyám reménytelen, igen, ezt felfogtam, már nem bírja megemészteni a gyomrom, hogy kivel együtt, hogy miket, de az hogy a nevelőanyám.. Pedig segítenék neki, de maga sem látja a kört amiben évek óta benne van. Ki szívja meg? Mindenki körülötte, ő is szenved, de annyira egoista és arrogáns, hogy ha egy békés időszakban meghallgat is, két óra múlva sajnáltatja magát, hogy rossz anya és hogy ő mindent megtesz a családért, csak mi nem értékeljük.. Annyiszor hagytam volna a fenébe, annyiszor megtehettem volna, hogy a szemébe mondom, hogy bassza meg, igen szar anya, minek kölyök, ha a terhére van, de nem tettem, mert hatalma van, mert én csak egy szaros takony vagyok, akárhány évesen is, mert naná, hogy ő nevelt, ő volt az ágyamnál, ha beteg voltam stb. stb., persze hogy hálásnak kell lennem, ez a kötelességem, hogy tiszteljem. És már érzem magamban az erőt, hogy hagyom a francba, hogy én is a földön rúgodom a belét, ahogy ő tette mással, de azt a sok évet, amit magunknak hazudtunk, na azzal mit tegyek? Mert nem csak ő van, mert ott vannak mások is, nálam gyengébbek. Hazamegyek egy évben kétszer, oszt csókolom.

        Kedvelés

        1. nehéz, nagyon nehéz erre írni bármit is azon kívül, hogy köszönöm, hogy megosztottad @=( sosem késő bevallani, hogy hazudtál magadnak. sosem késő olyan külső vagy belső segítségért folyamodni, ami élhetőbbé teszi számotokra ezt a tapasztalatot. becsüllek az erődért, a kitartásodért!

          Kedvelés

  5. Egyszer Debrecenből utaztam Miskolcra vonattal. Velem szemben ült egy nagyon ideges lány. Megkérdeztem, jól van-e. Később megtudtam tőle, szökésben van: elege lett a mostohaszüleiből, a barátjához költözik. Betöltötte a 18. évét, és elhatározta, nem hagyja, hogy bokszzsáknak használják. A vér szerinti szülei bántalmazták (verés), a mostohaapja szexuálisan zaklatta. Betelt nála a pohár. Döbbenten hallgattam dühös kifakadását, miszerint roppant manipulatív az a vélekedés, hogy ő bármilyen kötelességgel tartozik csak azért embereknek, mivelhogy megcsinálták őt, ráadásul bármilyen modort, viselkedést megengedhetnek vele szemben, mondván neki kutya kötelessége tisztelnie őket, hálásnak lenni a múltért, és folyton lecsapni az ellenkezését a mit tettem/tettünk érted-kártyával. Úgy, hogy közben a barátja megtanította neki, a tiszteletet nap mint nap ki kell érdemelni méltó viselkedéssel, példával.

    Ő is Miskolcon szállt le, a barátja várta a peronon. Azóta se tudom, mi lett vele.

    Kedvelés

    1. uhh… hát ilyen az, amikor valaki megkapja a segítséget meg a lehetőséget, és nem rest élni vele. osztom egyébként a véleményt, miszerint mindenfajta tiszteletet ki kell érdemelni @=P

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s