Nehéz olyan embert szeretni, akinek néha bekattan, hogy a kis piros kockát nagy kék gömbnek kéne látni. Aki az egyik pillanatban még mosolyogva tárja eléd a legbensőbb titkait, a következőben pedig eltorzult arccal és reszelős hangon ordítja, hogy takarodj innét. Aki újra és újra a lelkedbe tapos, neked pedig fogalmad sincs, miért.

Nehéz ilyen embert szeretni, mert nem csak te cipeled a terhet, hanem körülötted mindenki. Osztoznak rajta a rokonaid, a barátaid, az ismerőseid… sőt, a nagyjelenetek tanújaként néha még ismeretlenek is. Akiket sírva-ordítva hívsz fel, hogy kész, eddig bírtad, most aztán valami tényleg eltört benned – de úgyis feltápászkodsz a padlóról, hiszen muszáj továbbmenned.

És muszáj tovább szeretned, mert léteznek annyira mély kapcsolatok, olyannyira összeforrt életek, amelyeket megszakítani és szétszakítani egyszerűen nem lehet.

Tövis nélkül? | Fotó: inthemoodforheart.blogspot.com

Tövis nélkül? | Fotó: inthemoodforheart.blogspot.com

Nem, nem bántalmazó szerelmi viszonyról vagy destruktív barátságról beszélek – bár azok is kétségtelenül lehetnek ilyenek. Bármikor melléd sodródhat valaki, aki hármat rúg rajtad, utána pedig megölel. Ez nem intellektus és még csak nem is érzelmi intelligencia kérdése. A mód viszont annál inkább, ahogy kezeled.

Akadnak, akik a földön fetrengve, saját vérükben úszva igyekeznek meglátni életük nehezen szerethető szereplőjében a szépet. És akadnak, akik összepakolnak, hogy eltűnjenek a szeme elől örökre – mert nem tudják, hogy nincs az a távolság, ami valóban elcsitítaná a kötődés meg a szabadságvágy jelentette őrült kettősséget.

Egyik véglet sem hoz megoldást. A kérdés csupán annyi, hogy mi igen. Mit lehet kezdeni például egy anyával, aki két kezével a nyaka alatt gesztikulálva mutatja, mekkora tokája van szerinte az XS-es hálóingben előtte álló gyermekének? Vagy egy olyannal, aki fűnek-fának dicsekszik a csemetéje karrierjével, négyszemközt viszont nem győzi hangoztatni előtte, milyen értelmetlen és szar munkát végez? Vagy egy olyannal, aki nem hajlandó osztozni a porontya szeretetén, s pokoli konfliktusokat teremt, hogy mindenkit módszeresen elmarjon mellőle?

Az elmúlt hónapokban több ilyen esetnek is tanúja voltam, az említettek konkrétan megtörténtek. Bár hiszek benne, hogy valamennyien tudatosan választjuk meg a szüleinket és az életkörülményeinket – akik, s amik a legjobb partnerek abban, hogy fejlődhessünk ebben a földi létben –, fogalmam sincs, mihez lehet kezdeni hasonló helyzetben. Tudom és érzem, hogy egy ilyen anya is jó ember, aki nagyon-nagyon szeret. De a szeretetének hatalmas ára van. Annak pedig még nagyobb, ha valaki ezt nem fogadja el.

Képtelenség három lépés távolságot tartani egy anyától. A természet úgy találta ki, hogy bűvös antennákkal érzékeljen a magzata felől minden érzést és gondolatot. Ennélfogva úgy tud bántani, mint talán senki a világon. És amikor kölcsönössé válik az adok-kapok, neki is maradandó sérülést okozhat a gyermeke szájából elhangzó szó. A kesztyű felvétele helyett azt tanácsoltam az érintett édes-büdös kölyköknek – miközben a felelősség súlya kissé megszédített –, hogy visszaütéses játszmák ellenében inkább a saját épségükre figyeljenek.

Ezzel kábé olyan okosat mondtam, mintha egy eszkimó családnak javasoltam volna, hogy sárga hóból csakis reiki szimbólum rárajzolása után egyenek. Vagy nem? Ha tudsz jobbat, várom az ötletedet…


Még több cikk: