Olyasmiért fizetik őket, amiről halvány lila gőzük sincsen. Elvégzik a munkát, de közben az összes kolléga, főnök és beosztott fogja a fejét, hogy marhára nem úgy kéne. Senkinek sem érdeke, mégis évekig, évtizedekig, vagy akár egy egész életen át ücsörögnek vígan ugyanabban a székben, és maguk is elhiszik: igen, ez a szakmájuk, ebben jók, ehhez értenek.

Nehéz téma ez, mert bőven akad majd, aki egykori vagy mostani közös kollégánkra ismer. És könnyű is egyben, mert maguk az érintettek a tudatlanság rózsaszín felhőjén lebegve talán sosem fognak rájönni, hogy róluk szól a bejegyzésem. Senkit sem akarok bántani. Senki fölött nem akarok ítélkezni.

Messziről látszik. | Fotó: bullshift.net

Messziről látszik. | Fotó: bullshift.net

De van az a pont, amikor úgy érzem: itt már önvédelemre lenne szükség. Munkásember-létem hetedik évfordulója előtt néhány nappal sajnos kijelenthetem: alig adódott olyan időszak, amikor nem kellett szart lapátolnom senki után sem.

Azt hittem, meg fogom érteni, miért van ez. Azt hittem, a szakmai tudásnál magasztosabb tényezők játszanak közre a jelenségben. Nem értettem meg. Magasztosságnak pedig nyoma sincsen, hiszen a hátuk mögött úgyis kiröhögik az érintetteket. Néha nekem is muszáj kínomban röhögni rajtuk, különben bennem marad a feszültség, az meg árt, ugye.

Miután hét esztendő múltán sem jutottam sehová a hozzá nem értőkkel kapcsolatos kérdések megválaszolásával, most rátok bízom a projektet. Tessék, ezekre volnék kíváncsi, magyarázzátok meg mindet!

Miért vesznek fel valakit olyan munkakörbe, amiről sejtése sincsen szegénynek? Egyáltalán miért pályázik az illető olyan pozícióra, amiről nem tudja, eszik vagy isszák-e? Ha a felvételi döntés mögött protekció vagy a „majd belerázódik” érv áll, miért nem ismerik el a felek, hogy nem megy a dolog néhány hét után?

Miért egyszerűbb valaki után folyamatosan szart lapátolni, tehát kijavítgatni a hibáit, mint elküldeni isten hírével, és keresni helyette egy profit? S amikor ez a szegény pára a kritikák ellenére nem mutat egy fikarcnyi fejlődést sem, miért nem árulja el neki senki egy sör mellett, hogy nemcsak saját magának, hanem az egész társadalomnak is jót tenne, ha más területen keresgélne?

Láttam olyan újságírót, akihez képest Schmitt Pál a magyar nyelv védelmező nagykövete. A korrektorok csak legyintettek, hiszen megszokták a cikkeinek gányolását már vagy harminc éve.

Láttam olyan fordítót, aki az előzmény nélküli hirtelenséget jelentő out of the blue kifejezést nemes egyszerűséggel „a kékből”-ként fogalmazta meg. Én voltam a szerkesztője, s hiába szóltam, hogy hanyagolni kéne a Google Translate-et, nélküle nem tudott dolgozni, így minden maradt a régiben.

Láttam olyan szerkesztőt, aki egyszerűen nem érzékelte, hogyan kell normálisan megtördelni egy anyagot és beletenni a képeket – sőt, rendszeresen rossz helyesírásra javította néhány szavamat és pocsékra változtatta a címeimet, emiatt az általa kezelt munkáimat nem tudom felhasználni referenciaként sem.

Láttam olyan beosztottat, aki a tizenöt perces munka helyett inkább írt nekem egy hasonló fáradságba kerülő levelet, miért nem csinálja meg. És olyan főnököm is akadt, aki annyira nem bizonyult jártasnak a szakmában, hogy e-mailes aláírásának végén a saját titulusa évekig elgépelve szerepelt – s utólag sem értette, mi volt a probléma vele.

A médiáról beszélek most. Arról a médiáról, amely előtt hosszú, tömött sorban állnak az emberek a bejutáshoz. Arról a médiáról, ahol az ingyenmunka kultusza a végletekig elharapózott. Az említetteknek amúgy fizettek, némelyiknek nem is keveset. És kialakult bennük az a fajta szakember-tudat, ami nekem mindmáig egy csöppet idegen, hiszen nem szívesen azonosítom magamat egyetlen pozícióval vagy feladatkörrel. Büszkén viselték mesterségük címerét, és elvárták, hogy mások is annak megfelelően kezeljék őket.

Hibáik ennélfogva a hanyagság luxusának tűntek, ami messziről egy fokkal elegánsabb az inkompetenciánál, közelről viszont annál is büdösebb – ráadásul én voltam az, aki lapátolta utánuk a végterméket, hogy a cég ne égjen be. Olykor sorstársakkal együtt végeztem a piszkos munkát, máskor viszont egyedül rám hárult a teher.

A józan eszem mindig küldene egy rohadtul részletes levelet a hozzá nem értőknek arról, hogy éppen mit rontottak el. Egyéni vállalkozóként már jó ideje kikerültem a mókuskerékből, így a kommunikációt akadályozó ranglétra sem feszül ellenem. Mégsem akarom magamra ölteni a faszkalap szerepét, aki vállalja egy másik megbízott kegyetlen szembesítését. Sőt, semmi kapacitásom nincs arra, hogy minden héten órákat szánjak a visszajelzésre, melyet vagy meghall a címzett, vagy nem.

De attól még rossz látni, hogy ez így megy. Hogy komplett életek mennek félre, mert az emberek elhisznek magukról valamit, aminek semmi alapja nincsen.


Még több cikk: