„Megint megpofozott. Összepakolt, elvitte a cuccait, majd visszajött. Elkezdett zsarolni, elővett egy kést, bezárkózott a szobába, és azzal fenyegetőzött, hogy hívhatom a mentőket. Bepánikoltam, elkezdtem bőgni. Kibaszottul féltem, hogy végül belém bassza a kést” – írta nekem valaki, aki azóta is együtt van a párjával. Szereti.

Egy bántalmazó párkapcsolatot baromi könnyű kívülről megítélni. El kell hitetni a gyenge nővel, hogy ő tulajdonképpen erős, aztán meg segíteni neki, hogy jól otthagyja a pofozkodós Józsit, Bélát vagy akárkit.

Minden ezzel kapcsolatos sztereotípia és társadalmi összefogás azon alapul, hogy a nőt – akit a természet alapjáraton szerényebb fizikummal és túláradóbb érzelmekkel vert meg – ki lehessen rángatni a szenvedés bugyraiból. Pedig vannak olyan kötelékek, amelyeknél a nő bántja a férfit, még ha erről kevés szó is esik.

Fáj. | Fotó: hopewhentherewasnone.blogspot.com

Fáj. | Fotó: hopewhentherewasnone.blogspot.com

És olyanok is, amelyeknél klasszikus értelemben véve nincs nő, nincs férfi. Egy Józsi van és egy Béla. Az egyik adja, a másik pedig állja a pofonokat. Utóbbiból még véletlenül sem lesz nő emiatt. Ilyen ez a valaki is, akivel az elején idézett eset történt.

Két harmincas értelmiségi kálváriájának vagyok a tanúja. Egyikük nagyon jó barátom, a másikkal eddig egyszer találkoztam. Nincs rájuk írva, hogy melegek. Az sem, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek. Két embert látok, akit pusztító, szenvedélyes dinamika tart „se veled, se nélküled” viszonyban. Olyan nézőpont ez, amit a női-férfi maszlagon túltekintve másnak sem ártana végiggondolnia.

Tele vagyunk nőjogi szervezetekkel, nőjogi aktivistákkal és az említettek által üzemeltetett női segélyvonalakkal, a tévében pedig nőjogi szimpatizáns nők által szervezett női tüntetéseket mutatnak, amelyeken nők tartanak a magasba kék-zöldre maszkírozott női bábukat. Pedig szerintem rohadtul nem kéne ezt az egészet nemi szerephez kötni, mert akik szenvednek, emberek elsősorban.

A testi, lelki és szellemi teljesség megélésének lehetősége nem női jog, hanem emberi. És megbaszta a kutya azt a társadalmat, ahol csak szoknyában és hosszú hajjal (vagy pedig papucsférjnek bélyegezve) szokás ezt hangsúlyozni.

Mondhatnám Béla barátomnak, hogy szakítson ezzel az „erőszakos” Józsival. Igazság szerint mondtam is, még az első ilyen eset alkalmával. De Béla fél, hogy Józsi öngyilkos lesz, ha elhagyja. Meg attól is, hogy őt öli meg egy nagyjelenet közepette, ha együtt maradnak. És ez a drága jó, csupaszív Béla megosztott velem valamit, amit a hasonló helyzetben lévő nők egyáltalán nem szoktak. Ő megoszthatta, mert sok más előítélet köti ugyan gúzsba, ám olyan pont nem, ami éppen erre vonatkozna.

„Én hozom ki belőle az állatot. Módszeresen, mindig. A légynek sem tudna amúgy ártani” – közölte a szemembe nézve Béla, mire majdnem nekimentem egy fának. Miután visszanyertem az egyensúlyomat, megkérdeztem, miként fest ez a gyakorlatban. Válaszként meghallgattam, hogy Józsi aznap reggel nagy műgonddal elkészítette a megszokott müzlit két személyre, gyümölcsökkel, magvakkal meg mindennel. Az én jámbor Bélám pedig minden előzmény nélkül fogta, s tállal együtt földhöz kúrta az egészet, amiért Józsi „meglegyintette”, hogy térjen már észhez.

A helyzet tehát a következő. Józsi „gyárilag” nem erőszakos, sőt még csak nem is domináns alkat. Béla pedig nem anyámasszonykatonája, és nem is szubmisszív. Mindketten művelt, okos és érzelemgazdag fiatalemberek, akik már megvívták a maguk harcát a saját szexuális identitásuk elfogadásáért. Kapcsolatukban nincs bűnös és nincs áldozat, hiszen mindketten tisztában vannak vele, melyik rezdülésükre hogyan fog reagálni a másik. Józsi tehát nem pofoz, ha nem repül az a kurva müzlistál. Mégis repül, mintha Béla tevőlegesen sorba állna egy kis fenyítésért. Jó kérdés, hogy miért.

„Csak a szex tartja őket össze, tudom én!” – vágják rá a materialista szemléletűek, akiknek a hús gyönyöre minden kínt megér. Igen, akadnak olyan hetero-, homo- és másmilyenszexuális kapcsolatok, amelyeknek legfőbb alapköve a testiség. De annyit még hadd áruljak el, hogy Béla barátoméké nem ilyen, hiába szeretik a népek főállású fartúrónak vizionálni a melegeket. Ők lelkileg, sőt talán szellemileg láncolódtak egymáshoz, ami egy hajszálnyival összetettebb. A mostani szerepüket a másik mellett vették fel, és egyikük sem tudja, mihez kéne vele kezdeni. Nemcsak egymástól meg a magánytól félnek, hanem immáron saját maguktól is.

Ezen hogy tud segíteni egy civil szervezet, telefonos lelkisegély-szolgálat vagy akármi? Hogy tudok segíteni én? A saját szerepem némi tanácstalanság után megvilágosodásként ért. Nem feladatom megmenteni senkit, bármennyire is szeretném. Nekik most meg kell élniük, ami velük történik. Karmikus adósság lehet ez, vagy valamilyen égben köttetett dolog. Meddig tarthat? Nem tudják, én sem tudom. Béla csevegő hangon mesélte, hogy minden balhé után úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi sem. Az elme önmentő csodája, ugye.

A nőjogi aktivisták azt mondják, mindenkinek joga van a testi, lelki és szellemi teljességhez. Én halkan megismétlem a szót: mindenkinek. Minként ahhoz is, hogy valaki önként lemondjon erről, sőt napi szinten tegyen valamit ellene. A fejlődéshez sohasem diadalút vezet.

Ha az ember egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba esik, megint más a helyzet: teherként cipelt személyiségjegyeket és párkapcsolati hozzáállást sejtet – amit vagy le tud tenni az illető még ebben a földi létben, vagy nem. Béla és Józsi történeténél pedig az a kérdés, hogy a kettejük között feszülő indulatokat oltják ki végül, vagy egymás életét.

Tanácsot egyikük sem vár kívülről, csak szeretetet és megértést.


Mielőtt aktivistaként kommentelsz:


Még több cikk: