Valaki, aki fontos nekem, úgy határozott: megosztja a legbelsőbb félelmét, vívódását a Facebookon. A sok bekezdéses vallomás láttán összeszorult a szívem – csak úgy áradt belőle a kilátástalanság és a fájdalom. A szívemből meg a szövegből is, mert a dologban valahol mélyen osztozunk. Mégis jobban megrémített a közzététel ténye, mint maga az érzés, amit hordoz.

Mindenkinek van olyan ismerőse, akinél betelt már annyira a pohár, hogy kitálaljon, méghozzá onlájn. Erre több felület is kínálkozik, én például a blogot szoktam használni. Korábban előfordult, hogy álnevesítve, harmadik személyben áradt ki belőlem, aminek már nem jutott hely odabent.

Most, hogy már könnyebben szembenézek a saját gyengeségeimmel, vállalom őket E/1-ben. Úgy érzem, ez így tiszta játék, mert egyébként is csak az olvas, akit érdekel, mi van velem. Noha ellenségem tudtommal nincsen, azért belátom, hogy a fészes ismerősök a magánéleti cupákjaimért nem feltétlenül vesznek meg.

„... tehát felakasztom magam?”

„… tehát felakasztom magam?”

Kitárulkozó barátom ügyesen használja ugyan az adatvédelmi beállításokat – az ominózus kiírás elérhetőségét például igencsak korlátozta –, de ettől még félelmetesnek tartom, hogy eljutott erre a pontra. És tiszteletre méltónak is egyben, mivel az önfelvállalás magasiskolája ez. Kiállni azok elé, akiknek számít a véleménye, s elárulni nekik: most mélyponton vagyok, sajog a lelkem.

Én is el szoktam árulni, ha úgy van, általában három-négy embernek. Nekem viszont elképesztően lényeges, hogy már az elején tisztázzam: meghallgatást vagy tanácsot várok-e. Azt hiszem, itt rejlik annak az esszenciája, hogy a facebookos egósztriptíz miért annyira idegen a bensőmnek.

A közösségi médiás kitárulkozás eleve olyan kommunikációs helyzetet teremt, mintha a befogadók egy sírós-ordítós Mónika show-t reality-drámát néznének a tévében. Lehet e-mailezni és SMS-ezni a csatornának, hogy hé, ez aztán a szaftos műsor, a hosszabb közlendő pedig jöhet levélben vagy telefonon. Lehet együttérzést tanúsítani, lehet tanácsot adni, s lehet jelezni is, hogy „rám számíthat az áldozat, én itt vagyok”.

De nem lehet becsörtetni a stúdióba, s megmenteni az illetőt a másfél fogú, verekedős Bélától sorsától meg saját magától. Egyszerűen képtelenség érdemlegesen reagálni bármilyen formában, mert a komment fölösleges, a lájk pedig nem helyénvaló.

A legrosszabb az egészben, hogy az efféle kitárulkozás – hacsak nem egyszeri alkalom, mint remélhetőleg az említett esetben volt – kifejezetten önsorsrontó. A hatáshoz egyáltalán nem szükséges hosszú életút-elemzésben taglalni, mi nem stimmel. Elég egy „humoros” mém, amivel az alany folyton besorolja magát a foreveralone, a Bad Luck Brian vagy a Grumpy Cat kategóriába. Több olyan lányt ismerek, aki a „hú, de van életem” posztok között elrejt néha egy-egy olyat, amin átüt a magány vagy a sikertelenség már-már depresszív szaga.

Az állapotfrissítésként publikált karakterlimites élettörténet azt ordítja: „ennek most ki kell jönnie belőlem, szarok a fejetekre, muhaha”. A barátok azért érzik magukat kellemetlenül miatta, mert mintha nem teljesítették volna elég jól a feladatukat, a felebarátok pedig fogják a fejüket, hogy „úristen, ehhez meg mi a franc közöm van”. Leledzik tehát benne valami elképesztően önző – mint a blogírásban is, ugye. Én sem szoktam végiggondolni, kire milyen hatást gyakorolnak a soraim, hiszen akkor és ott csak az számít, hogy leírva lássam őket.

Akad ebben a helyzetben még valami más is, amiről úgy érzem, muszáj szót ejteni. Az a fránya büszkeség. Ami személyiségtől és lelki alkattól függően elkísér a gödör aljára, vagy már odafönt is alig súg valamit. Egyik sem jó vagy rossz, még a szélsőségekkel is adott az út a teljességhez – csak kérdés, mihez kezd az ember, amikor látja: valakinek sokkal több jutott belőle, mint neki, vagy sokkal kevesebb.

A leglélekfacsaróbb viszont szembesülni vele, hogy a másiknak éppen most fogyott el. Amikor az már nem fél táblát akasztani a nyakába „alászálltam” felirattal, és beletörődve hagyja, hogy a nagyközönség néhány szóban sajnálatot hugyozzon a nyílt sebére. És azt is hagyja, hogy valaki már soha többé ne tudjon úgy ránézni, mint előtte.

„Nem érdekel, ez is én vagyok” – mondják, akik még a szenvedés közepette is erősek. Mint az a barátom, aki reménytelennek látja, hogy megvalósítsa az egyik legalapvetőbb életfeladatot, és ezt nem félt megosztani szélesebb körben.

Tessék elnézni nekem, de eget rengető végkövetkeztetés most nincsen. Csak a kérdés, hogy érdemes-e pont a Facebookon közzétenni a saját kénköves poklunkat, amikor éppen nem tudunk szabadulni belőle?


Még több cikk: