Lelki sztriptíz a huszonegyedik században

Valaki, aki fontos nekem, úgy határozott: megosztja a legbelsőbb félelmét, vívódását a Facebookon. A sok bekezdéses vallomás láttán összeszorult a szívem – csak úgy áradt belőle a kilátástalanság és a fájdalom. A szívemből meg a szövegből is, mert a dologban valahol mélyen osztozunk. Mégis jobban megrémített a közzététel ténye, mint maga az érzés, amit hordoz.

Mindenkinek van olyan ismerőse, akinél betelt már annyira a pohár, hogy kitálaljon, méghozzá onlájn. Erre több felület is kínálkozik, én például a blogot szoktam használni. Korábban előfordult, hogy álnevesítve, harmadik személyben áradt ki belőlem, aminek már nem jutott hely odabent.

Most, hogy már könnyebben szembenézek a saját gyengeségeimmel, vállalom őket E/1-ben. Úgy érzem, ez így tiszta játék, mert egyébként is csak az olvas, akit érdekel, mi van velem. Noha ellenségem tudtommal nincsen, azért belátom, hogy a fészes ismerősök a magánéleti cupákjaimért nem feltétlenül vesznek meg.

„... tehát felakasztom magam?”
„… tehát felakasztom magam?”

Kitárulkozó barátom ügyesen használja ugyan az adatvédelmi beállításokat – az ominózus kiírás elérhetőségét például igencsak korlátozta –, de ettől még félelmetesnek tartom, hogy eljutott erre a pontra. És tiszteletre méltónak is egyben, mivel az önfelvállalás magasiskolája ez. Kiállni azok elé, akiknek számít a véleménye, s elárulni nekik: most mélyponton vagyok, sajog a lelkem.

Én is el szoktam árulni, ha úgy van, általában három-négy embernek. Nekem viszont elképesztően lényeges, hogy már az elején tisztázzam: meghallgatást vagy tanácsot várok-e. Azt hiszem, itt rejlik annak az esszenciája, hogy a facebookos egósztriptíz miért annyira idegen a bensőmnek.

A közösségi médiás kitárulkozás eleve olyan kommunikációs helyzetet teremt, mintha a befogadók egy sírós-ordítós Mónika show-t reality-drámát néznének a tévében. Lehet e-mailezni és SMS-ezni a csatornának, hogy hé, ez aztán a szaftos műsor, a hosszabb közlendő pedig jöhet levélben vagy telefonon. Lehet együttérzést tanúsítani, lehet tanácsot adni, s lehet jelezni is, hogy „rám számíthat az áldozat, én itt vagyok”.

De nem lehet becsörtetni a stúdióba, s megmenteni az illetőt a másfél fogú, verekedős Bélától sorsától meg saját magától. Egyszerűen képtelenség érdemlegesen reagálni bármilyen formában, mert a komment fölösleges, a lájk pedig nem helyénvaló.

A legrosszabb az egészben, hogy az efféle kitárulkozás – hacsak nem egyszeri alkalom, mint remélhetőleg az említett esetben volt – kifejezetten önsorsrontó. A hatáshoz egyáltalán nem szükséges hosszú életút-elemzésben taglalni, mi nem stimmel. Elég egy „humoros” mém, amivel az alany folyton besorolja magát a foreveralone, a Bad Luck Brian vagy a Grumpy Cat kategóriába. Több olyan lányt ismerek, aki a „hú, de van életem” posztok között elrejt néha egy-egy olyat, amin átüt a magány vagy a sikertelenség már-már depresszív szaga.

Az állapotfrissítésként publikált karakterlimites élettörténet azt ordítja: „ennek most ki kell jönnie belőlem, szarok a fejetekre, muhaha”. A barátok azért érzik magukat kellemetlenül miatta, mert mintha nem teljesítették volna elég jól a feladatukat, a felebarátok pedig fogják a fejüket, hogy „úristen, ehhez meg mi a franc közöm van”. Leledzik tehát benne valami elképesztően önző – mint a blogírásban is, ugye. Én sem szoktam végiggondolni, kire milyen hatást gyakorolnak a soraim, hiszen akkor és ott csak az számít, hogy leírva lássam őket.

Akad ebben a helyzetben még valami más is, amiről úgy érzem, muszáj szót ejteni. Az a fránya büszkeség. Ami személyiségtől és lelki alkattól függően elkísér a gödör aljára, vagy már odafönt is alig súg valamit. Egyik sem jó vagy rossz, még a szélsőségekkel is adott az út a teljességhez – csak kérdés, mihez kezd az ember, amikor látja: valakinek sokkal több jutott belőle, mint neki, vagy sokkal kevesebb.

A leglélekfacsaróbb viszont szembesülni vele, hogy a másiknak éppen most fogyott el. Amikor az már nem fél táblát akasztani a nyakába „alászálltam” felirattal, és beletörődve hagyja, hogy a nagyközönség néhány szóban sajnálatot hugyozzon a nyílt sebére. És azt is hagyja, hogy valaki már soha többé ne tudjon úgy ránézni, mint előtte.

„Nem érdekel, ez is én vagyok” – mondják, akik még a szenvedés közepette is erősek. Mint az a barátom, aki reménytelennek látja, hogy megvalósítsa az egyik legalapvetőbb életfeladatot, és ezt nem félt megosztani szélesebb körben.

Tessék elnézni nekem, de eget rengető végkövetkeztetés most nincsen. Csak a kérdés, hogy érdemes-e pont a Facebookon közzétenni a saját kénköves poklunkat, amikor éppen nem tudunk szabadulni belőle?


Még több cikk:

13 Comments

  1. Tőlem olyan távol áll a megfogalmazott nézőpont, mint Makótól Jeruzsálem.

    Tizenegy éves gyerek voltam, amikor szemtanúja lehettem annak (nem az én iskolámban!), hogy egy tanárnőt kirúgtak. Egy zseniális, lelkiismeretes, karizmatikus, nagy tudású, elkötelezett szakembert, akihez minden diákja bizalommal mert fordulni. Miért? Azért, mert kiderült, hogy tizen-huszonévesen keménydrogokkal nyomult. Durva.

    Az igazgató azt kérdezte: “hogyan tartson előadást a drogokról egy ilyen ember, hogyan prédikáljon arról, mi a helyes?”. Én azonnal, kétely nélkül válaszoltam: “a lehető leghitelesebben. Ő az, aki pontosan ismeri a hatásokat és a következményeket, és azt is tudja, micsoda munka kijönni belőle, új életet kezdeni, megvalósítani a célokat mínusz százhúszból. Nála nincs hitelesebb személy, aki erre képes”.

    Ezt akkor – 90-es évek eleje – senki se értette. Nem értik most sem sokan (egyébként a nőből komoly drogellenes aktivista lett, ezreket segített ki a szarból azóta). Az a fránya büszkeség… ez nekem csájníz. Én arra vagyok büszke, amiben munka van: ami csak úgy lett, annak más az értéke (annak is van, de más). Nekem a hősöm mindig az, aki legyőzte a körülményeket, felépítette magát a szarból: sosem az, aki beleszületett a tutiba, és fogalma sincs, mi van, de nem is az, akinek egyszer szar volt, és azóta is szar, anélkül, hogy bármit is tenne.

    Az én embereim azok, akik ezt értik, érzik. A többi véleménye – aki méreget, hasonlítgat, szórakozik és megvet – nem releváns. Nem fáj, nem bosszant, nem érint meg, és szinte már engem is meglep, hogy mennyire nem. Olyan, mint a sötét alapozó a DM-ben: ott van, látom, de meg se nézem, fel se veszem, mert világos bőrű vagyok, nincs közöm a barnás alapszínű sminkcucchoz.

    Nincs véletlen abban, hogy ki megy bele. Nincs. Ezek azok a fórumok, ahol nagyon sok minden kiderül. Ahol nagyon sok kapcsolódás megtörténik. Ahol bizonyos fontos segítségek megérkeznek. Akinek nincs dolga ezzel, az nem látja, nem tud róla, nem érdekli, vállat rándít. És ez így van jól: más és más életszakaszban más történet szólít meg, más tanulsággal. Mindig az jön szembe, amivel – akivel – valamiért dolgod van.

    Mivel egész életemben nehezen kértem segítséget – de legalábbis azt, hogy hagyjanak békén -, ma már mindig büszke vagyok magamra, amikor fel tudom vállalni a szart. Nyilván kontextusban, de nagyon, nagyon határozottan.

    Kedvelés

    1. de a tanárnő nem a fészen tette közzé, hogy “hé, gyerekek, én drogoztam!”

      értem én, amit írsz, és a szarság posztban említett mértékű felvállalása azért is tiszteletreméltó számomra, mert a saját jelenlegi szintemnél fejlettebbnek érzem (nemrég óta tudom csak, milyen akár egy releváns embert beavatni, hát még többet!)… DE: egy magánéleti patthelyzet fészbúkos közlése a médium tulajdonságaiból adódóan level 99999-es guru szinten is totálisan értelmetlen az én szememben. mert:

      1. terhet ró a közönségre. senki sem azzal a szándékkal áll neki hírfolyamot böngészni, hogy akaratlanul részesévé váljon egy drámának. és esélye sincs elkerülni, mert az ismerős meg a rendszerező algoritmus a pofájába dörgöli. most akkor sírjon, hozzon popcornt, vagy mi?

      2. a rendszerező algoritmus. azt se tudja az ember, kihez jut el az üzenet. márpedig egy ilyennél nálam fontos annak az ismerete, hogy ki nyugtázta akár szó nélkül: itt és most ez van velem. a blog azért más, mert az elsősorban úgyis magamnak szól, tehát 0 és 6441616 olvasóval is ugyanúgy nézne ki a cucc.

      3. nincs lehetőség helyben érdemi reakcióra. tegyük fel, hogy valakit megérint az ominózus poszt, mint például engem. mi a szart tudok tenni a közlés médiumán belül? semmit. az pedig nem ideális üzenetátadási csatorna, aminél nagy jelentősége lenne a válasznak, de ahhoz ki kell belőle lépni.

      gikszer tehát semmiképpen sem a felvállalással van, hanem a módjával. és ennek messze nincs annyi köze a büszkeséghez, mint amennyit ebben a kommentben tulajdonítasz neki @=P

      Kedvelés

      1. 1. Ha kettévág a vonat a peronon, nem rósz terhet az utasközönségre, akik végignézik, amikor a beled kifordul? De igen, ilyen az élet. Nem csak szép dolgok történnek velünk, aminek kedves és okos emberek a tanúi, akik örülnek egy kiadósat.
        2. Ebben sorsszerűséget látok: ahhoz jutott el, akinek dolga van vele (lehet, h annyi, h elgondolkozik, és nem szól semmit), az algoritmus pont megoldja ezt a dolgot szépen. És akihez eljut és reagál, azzal van neked épp dolgod.
        3. Azon a ponton, aminél aligha van lejjebb, egy feléd küldött pozitív gondolat is érdemi reakció, bőven. Ne akarj mindent megoldani, mindenkit meggyógyítani, méghozzá azonnal. :) Nem a nagy dolgokban, hanem az apróságokban van az előrelépés lehetősége.

        Kedvelés

        1. 1. csak akkor vághat ketté a vonat, ha a) sínre feküdtem -> leszarom a saját életfeladatomat, a közönséget meg úgy mindent. de akkor nem is a peronon vág ketté, hanem random szakaszon, szóval nem is tudom, miért vettem ezt a-nak. ja, igen: mert általában öngyilkosokat szokott kettévágni a vonat. b) kisiklott -> a többi ember már nem külső szemlélő, ergo nincs meg az a kommunikációs helyzet, mint egy fészes közlésnél. az olyan, mintha egyszerre írnánk sokan ugyanazt a posztot, hogy mennyire szar nekünk.

          2. én is vagyok annyira fatalista, hogy ezt az érvet elfogadjam. meg is teszem, csak a kisördög megszólal bennem: ennyi erővel nyugodtan a tér közepére lehet szarni, mert úgyis csak az látja meg, akinek dolga van vele @XD

          3. nem azonnal akarok én, volt eddig is rá néhány életem, lol. mint annak is, aki kiposztolta a lelkét. az efféle mélypont legijesztőbb része egyébként, amikor végignézed, hogy valaki a saját bölcsességét és pozitív életszemléletét elegánsan félretolva nyüszít. jómagam is tudok ilyet, nem azért @=P de nem a téren nyüszítek, mert nekem ott nem esik jól, ennyi.

          Kedvelés

          1. 1. mondhattam volna autóbalesetet is, csak az most érzékeny téma. nem kell hozzá öngyilkosnak lenni, h egy állat beléd hajtson 200-zal. én már láttam fej nélküli hullát zsákba kerülni az m3-ason, nem volt szép látvány.
            2. ez így van, teljes mértékben. és miért pejoratív értelemben beszélünk a szarról?
            3. nem jólesés, hanem belső szükséglet kérdése a nyüszítés. plusz: a tények megosztása a közeggel nem nyüszítés, hanem állapotjelentés. nagyságrendekkel emberségesebb dolog ezt tenni a közeggel, mint az adójuk jelentős hányadát rákkezelésre költeni…

            Kedvelés

          2. 1. nem érzékeny, de “ki mit látott” versenyt ne rendezzünk, mert évekig szerkesztettem helyi hírportált, aminek a baleset volt az egyik fő látogatottsághozó profilja. maradjunk annyiban, hogy az 1 ember = 1 zsák még a szolidabb eset, fej ide vagy oda. ugyanakkor a számozást ezennel abba is hagyom, tulajdonképpen mind egy (szóköz se kell: mindegy). nézd meg, milyen példákat hoztál most: baleset és rák. az egészet redukáltad arra, hogy aki fészbúkon(!!!) nem sírja el a bánatát, az rákos lesz, aki meg nem kívánt kontentnek érzi az ilyen kiírásokat, mintha tragikus baleset szemtanújaként nézne vidáman másfelé. olyan, mintha a számodra kívánatos és bevált magatartásformát akarnád minél több sokkoló kép felhasználásával lenyomni mindenkinek a torkán. ezen a ponton vagyok kénytelen két kézzel integetni, hogy állj. akkor lenne létjogosultsága az eszközödnek, ha én a felvállalással kapcsolatban jeleztem volna, hogy problémám van – holott arra semmi rosszat nem mondtam, csak a csatornáját kifogásoltam.

            Kedvelés

      1. Ebben van valami. Olvastam, h 1 pszichológus akivel együtt telekocsiztál azt mondta, hogy nem vagy introvertált, csak sok seggel találkoztál… Sokszor ezt érzem én is.. Nekem egy volt kollégám mondta, hogy én sem vagyok zárkózott és emberutáló, csak magas a szint amit meg kell nálam ugrani..
        Van benne vmi

        Kedvelés

  2. Nagyon bírom a 14-25 évesek monopszihodráma magánélet-kiteregetéseit fácsebukon.

    Volt egy film a jutyúbon “Facebook buktatói” címen,(már ha érdekel valakit),hogy ezekkel a kis szaftos magánéleti képekkel,videókkal,történetekkel hogy vissza lehet élni a közeljövőben,szóval nyugodtan teregessék csak ki a magánéletük másodperceit is,majd később rádöbbennek,hogy “hú,ezt lehet mégse kellett volna”. :((

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s