Egy szopószéria megélése, tudatosan

„Nem az számít, mi történik veled. Hanem az, hogy hogyan éled meg” – hangoztatom minden áldott életmód cikk végén, ahová csak illik. Más kérdés, hogy a saját tanácsomat bizonyos helyzetekben még agykontroll ultrás reiki mesterként sem egyszerű megfogadni. Ilyen volt az az eseménysorozat, amelyet nyaraláskor – vagyis inkább helyette – mért rám a létezés.

Azt hittem, a hazaérkezéssel végre vége a próbatételeknek. Elképzeltem, hogy minden negatív érzést és élményt ott hagyok egy zsákban a messzi kis szigeten, és szó szerint tízezer méterrel fölé emelkedem. Hogy majd csak a szépre fogok emlékezni, mert az idő minden sebet begyógyít – nyilván a térdemet is.

Úgy gondoltam, tiszta lappal landolok Ferihegyen, hogy néhány órával később legfeljebb már csak az otthonom nyugalmában vonjam le a további útravalóul szolgáló következtetéseket. A büdös lófaszt, gyerekek!!!

A testem és a lelkem még csak utána nyújtotta be a számlát, úgyhogy újabb parádés hétnek örülhettem. Kezdjük ott, hogy csúcsra járattam magam az utazás előtt – mondván, úgyis bőven kipihenem.

Kivolt a faszOM.
Kivolt a faszOM.

Júniusban másról sem szólt az életem, mint a lefordítandó könyvoldalak, a megírandó cikkek, az összefoglalandó orvosi hírek és a szerkesztendő anyagok számáról. Nem volt ezzel semmi baj: én vállaltam a száguldást, mert tudtam, hogy bírom. Csak azt nem tudtam, hogy az alagút végén lévő fény nem jelent mást, mint közelgő vonatot – vagy éppen dudálva nekem hajtó, papírok nélküli máltai kisteherautót.

Már kiírtam magamból, mi minden történt tengerparti (rém)álomvakáción. Így visszaolvasva oltári vicces, mert bírom a fekete humort. De az korántsem bizonyult viccesnek, hogy hazaérve hiába aludtam és relaxáltam a megszokottnál lényegesen többet, mégis pánikszerű szorongás csapott le rám szinte óránkénti rendszerességgel.

Étvágytalanság, magas pulzus, szédülés, halálfélelem – ha előkaptam volna a leggyakoribb pszichoszomatikus tünetek listáját, kipipálhattam volna az összeset. Éreztem, hogy az elképesztő feszültség és a totális kimerültség olyan kettőse munkál bennem, aminek ellenében csak a szellemem maradt többé-kevésbé harcképes.

Volt olyan pillanat, hogy a szobámban ébredve vettem egy mély lélegzetet, és azonnal zsigeri rettegés lett úrrá rajtam, amikor a kánikulától elnehezült levegő beáramlott a tüdőmbe. Mintha megint abban az átokverte hotelben lettem volna, ahol minden kavargott a légtérben, csak oxigén nem.

Volt olyan pillanat, hogy kerti partit rendeztek itt a szomszédban, és a belső békém helyreállításához módszeresen ki kellett beleznem a piásan hahotázó idiótákat gondolatban. Mintha visszakényszerültem volna a dobhártyaszaggatóan lüktető máltai éjszakába, ahol minden áldott este szétizzadt drogosok között kellett visszaverekednem magamat a szállásra.

Volt olyan pillanat, hogy egyszerre sírni meg ordítani akartam, de egyik sem jött ki belőlem, úgyhogy némán gépelve lónyugtatóról álmodoztam csendben. És olyan is volt, hogy anya elém tette az ínycsiklandó ételt… ám a tudatom közölte, hogy ebből a mocsadék anyagi világból, ami az elmúlt időszak meglepetéseit tartogatta, még ez sem kell.

Most már jól vagyok. Éppen egy hétig tartott ez az időszak. Úgy másztam ki belőle, hogy hagytam, hogy a kétharmados többségben háborgó testem és lelkem alárendelje magát annak a csekélyke – mégis olykor az egész világot jelentő – szellemi tudásnak, amire eddig szert tettem. Sikerült személyre szabott feladatgyűjteményként tekintenem a Máltán történtekre, melyet azért kaptam (pontosabban együtt kaptunk Eszterrel), hogy szembesüljek a saját gyengeségeimmel.

Mondok egy példát. A koccanásos baleset önmagában nem tragédia, hiszen bárhol és bármikor előfordulhat. Az viszont, hogy ez háromórás procedúrával járjon negyven fokban, víz nélkül a tűző napon, méghozzá úgy, hogy a jelenet többi szereplője egy számomra ismeretlen nyelven diskurál kedélyesen, ráadásul a végén a dupla biztosítás ellenére hat számjegyű összeggel húzzanak le beláthatatlan időre…

Hát eleve pellengérre állította materiális síkon a fizikai komfortra és a pénzügyi stabilitásra való igényemet, nem anyagi értelemben pedig a türelmetlenségemet és a tehetetlen kiszolgáltatottságtól való rettegésemet. Ilyenkor azért hamarabb tölti ki a tanácstalan elmémet Csonka Pici Ding ding dong című slágere, mint a tudatalattimat egy jól irányzott sei he ki a bal fül alcsakrába – szégyen, nem szégyen.

Ez ugyebár a nyaralás tízedik percében történt, és onnantól kezdve bárhogy is szerettem volna, a szükségletpiramisom sosem volt rendben – sőt, általában már a legalsó szinten megremegett, mert a körülményekből adódóan egyszer sem tudtam akkor és annyit enni vagy inni, amennyi jólesett.

Még sosem jártam így egyetlen külföldi utazás alkalmával sem, mert az élmények közepette szinte maguktól rendeződtek az ilyen földhözragadt igények. Ha egyensúlyban vagyok, szó szerint szembejön velem a nevezetesség, amit amúgy véletlenül kihagytam volna, és a számba repül a legfenségesebb specialitás, amit csak a hely tartogat.

De ha nem vagyok egyensúlyban, akkor baszhatom. Ez a spirituális tudatosság „mellékhatása”, ami a magamfajta amatőr mágusoknál is nyilvánvaló. Nem vagyok még nagy varázsló: olyan apró technikákat alkalmazok napi szinten, amelyekért épp csak megperzselték volna a seggem a régi időkben.

Fogékony lettem a külső-belső harmóniára, viszont ennek az az ára, hogy rögtön érzem, ha araszolni kezdek tőle valamilyen irányba. Ez a törvényszerűség gondoskodik a világmindenség egyensúlyáról, a vonzásról és a taszításról – ami egy és ugyanaz, hiszen utóbbit mondhatjuk úgy, hogy a diszharmónia felé vonz –, meg arról, hogy a létezés minden szintjén várjanak ránk feladatok.

A feltételes múlt idő használata sosem segít a feladatok megoldásában. Az elme hajlamos megnyugtatni magát vele, hogy igen, ami hosszú távon elég veszélyes. Oldotta volna-e a fáradt szorongásomat itthon, ha arra gondolok: nem kellett volna autót bérelni, a szállodát még jobban le kellett volna informálni, vagy éppen sebfertőtlenítőt sem ártott volna vinni?

Egyáltalán javított volna-e az említettek valamelyike akkor és ott a helyzeten vagy a végeredményen? Nem tudom, nem is tudhatom. Csak annyit tudok, hogy ez a kurva sok volna bántja a szememet, hiszen ezt így kellett átvészelnem. Egyébként sem kell mindent tudni – néha elég érezni is, és én érzem, hogy a visszatekintés most nem visz előre.

Az visz előre, hogy büszkén állíthatom: képes voltam túllendülni egy kéthetesre nyúlt testi-lelki mélyponton. El bírom fogadni, hogy ez is egy utazás, egy tapasztalat, egy megélés volt – még ha nem is a legkellemesebb fajtából. És valahol mélyen sejtem, hogy hamarosan ismét útra kelhetek majd. Tiszta szívvel, félelem nélkül, szabadon, egyensúlyban.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s