High-res version

Érdekes és szokatlan tapasztalat az a vakáció, amelyiknek minden áldott napján fel kell tenned magadnak és útitársadnak a kérdést: miért szopunk? Az előző bejegyzésben már megörökítettem a tizedik percben történt baleset nyújtotta élményt, most pedig elmesélem, mennyi minden történt a harmadik estéig, amikor is nemes egyszerűséggel óriásit pereceltem egy majdnem tökéletes kirándulás zárásaként.

Messiásként vártam a június 23-át, amikor végre egy egész hétre megpihenhetek az őrült hajtás után. Így volt ezzel a barátnőm is – egyikünk sem hagyta tehát, hogy a nyomott elejű kocsi leadása és a busz lerobbanása után úrrá legyen rajtunk a siránkozás. Helyette inkább elfoglaltuk az egész pofásnak látszó szállodai szobát St. Julian’s-ben (vagy ottani írásmód szerint San Giljan-ban, de nem óhajtom ottani írásmóddal szívatni magam a továbbiakban), majd elsétáltunk a kétszáz méterre lévő bícshez, hogy részemről tizenkét órányi nemevés után táplálkozzunk egyet a tengerparti naplementében. Találtunk is egy angol éttermet, ahol a létező legnagyobb, negyed kiló marhahúsos burgerből álló főétel egy-egy adagja mellé még picinyke tintahalat is kértünk – biztos, ami biztos.

Tányérrészlet.

Tányérrészlet.

Jóllakva már egészen máshogy festett az élet, meg egyébként is gyönyörűek voltak a fények, úgyhogy teljes lelki nyugalommal sétáltunk egyet a környéken. Kétféle utca létezett: a töksötét és kihalt, ahol félig leszakadt lökhárítójú, horpadt kocsik parkoltak – egyetlen épet sem láttunk, nem túlzok –, meg a pezsgő party street-ek, amelyekről áthallatszott az estefelé szárnyra kelt dübörgő zene mindenfelé. Nos, kellemesen elfáradva kellett szembesülnünk azzal, hogy a szállodánk egész Málta partiközpontjának legfrekventáltabb utcájában helyezkedik el, és a falak papírvékonyak. Nagyjából úgy kell elképzelni a dolgot, mintha emberi ordításnak megfelelő decibellel rázná a ritmus az agyadat a koponyádban, amikor lefekszel az ágyra.

„Úgyis alkalmazkodik a szervezetünk a zajhoz!” – állapítottuk meg eltökélten, de azért mélyet sóhajtottunk. Nem kellett volna, mert a szoba levegője legalább harmincfokos volt, és iszonyúan állott. Az ablaknyitás nem járt szellőzéssel, csak még nagyobb zajjal, hiszen szél nem volt, a légkondihoz pedig nem adtak távirányítót. Azt hittem, elfelejtették, ezért lementem a portára, ahol kedvesen közölték: automatikus, tehát hűt, minden frankó. Végül is ezt is ki lehet bírni, csak egy kicsit több vizet kell inni – gondoltam. De nem ám a csapból, mert ott virít a piktogram, hogy nem ivóvíz, meg amúgy is rohadt büdös, jaj. (Ezzel már megjártuk a reptéren, ahol figyelmeztetés hiányában nagyot húztunk a csapvízből, és hát leginkább állott fos aromája volt. El is neveztük airport-víznek az utánozhatatlan ízharmónia megkülönböztetésére.)

A St. Julian's-i part.

A St. Julian’s-i part.

A hotel mellett szerencsére volt egy kisbolt, ahol a jobbra-balra dülöngélő tömegben vettem is egy karton ásványvizet. Megállapítottam, hogy az előttem álló héten legalább napi ezerötszáz forintot fogok költeni szomjoltásra, de az autókölcsönzős mínusz százhuszonöt után már mit számított, ugye. A szobába visszatérve Eszter azzal fogadott, hogy nincs internet. Oké, nem azért mentünk, hogy dolgozzunk, de napi negyedóra létfontosságú mindkettőnknek – olyannyira, hogy direkt „a szálloda egész területén ingyenes wifi” opció beikszelésével keresünk hotelt, mert más nem is érdekel minket. A portán azt mondták, hogy még senki sem panaszkodott, nem értik a problémát, és azt se, hogy mit jelent resetelni a routert. (Most itt röhögök, miközben írok, mert látom magam előtt az egészet, mint egy börleszkfilmet.)

A recepción viszont legalább volt net, így ki tudtuk tervelni, hogy másnap irány Gozo szigete. Málta ország amúgy három szigetből áll: ugyanez a legnagyobbnak a neve; Gozo sokkal kisebb, de egész városok vannak rajta gyönyörű nevezetességekkel; Comino pedig picike, lakatlan, türkiz lagúnás strand. Igyekeztük kialudni magunkat – a mennyiség megvolt, csak a minőséggel voltak olyan gondok, hogy a mély szakaszba beleálmodtuk a zenét, és tudtuk, hogy kívülről jön –, majd elindultunk a buszmegállóba. A cirkewwai komphoz igyekeztünk, ami 24 km-es, azaz egyórás(!) utat jelentett busszal. Ám kérdés nélkül bevállaltuk, annyira biztosra akartunk menni a „lássunk valami oltári szépet!” témában.

Azon a keddi késő délelőttön, azon a buszon átéltem valamit, amit korábban még soha. Már kiskoromban is én voltam az, aki vígan eszeget a hegyi szerpentinen, amíg mások okádnak. Rám nincs hatással a mozgó jármű, sem földön, sem vízen, sem levegőben – legalábbis azt hittem. A horizontig emelkedő, majd ugyanolyan szögben lejtő, ráadásul kanyargó utcáknak, meg a sofőr padlógáz-satufék vezetési stílusának hála, elég hamar beütött a krach. Nem hánytam, nem a gyomrom fordult fel: a fejemben éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Menetiránynak oldalt állva tettem meg az út nagy részét, mert úgy volt hely, de később leülve szerencsére hamar helyrejöttem.

A kompkikötőre már ismét feldobva tudtam rácsodálkozni, meg arra is, hogy a jegyellenőrzés utáni hosszú folyosón végigmenve egy éttermes-szupermatketes miniplázába érkeztem, ahol Eszter megkérdezte, hogy na, milyen. Mi milyen? – néztem rá bambán. Hát a komp! Ja, hogy ez a komp, ilyen egy komp, jézusom! Eszembe is jutott a Besenyő család Anti bácsija, aki komp akart lenni, de nem komplett, meg Liszt Ferenc, aki rettentően sokat állt kompon. Gyorsan kiültünk a soktonnás monstrum tetejére, ami az égszínkék vizet szelve hamar Gozóhoz vitt minket.

A mgarri (ejtsd mdzsarrinak, ha tudod, és nem lesz belőle mocsári vagy nemzeti identitást hangsúlyozó madzsari) kikötőben elképesztő panoráma fogadott minket. Meg is állapítottuk, hogy az élet császárai visszakerültek a nyeregbe. A helyszín körbesétálása után fogtunk egy buszt a „fővárosba”, Victoriába, vagy más néven Il-Rabatba, ahol a vár és a templom megtekintése után ismét buszra pattantunk az Azure Window nevű természetes tengerparti mészkőív kedvéért, ami már a kikötőben utánunk ordibáló taxisok kezében lobogó fotókon is észveszejtően nézett ki. Ezek a buszutak fenségesek voltak egyébként, mert elképesztően gyönyörű városkákon és tájakon vittek végig.

Az Azure Window-t éppen naplemente előtt csíptük el, így diszkrét egyórás szeánsz keretében pózoltunk és örültünk magunknak a sóval telt kráterekben állva, ülve meg fetrengve. Utána ismét megejtettük az átszállós utat Mgarrig, és még bőven maradt időnk az utolsó előtti kompig. Megvacsoráztunk hát: én gozói tálat kértem máltai kolbásszal, helyi kecskesajttal, nap érlelte aszalt paradicsommal, máltai szósszal megkent pirítóssal és zöldségekkel, Eszter pedig tengeri herkentyűs spagettit rendelt.

Elégedetten komponáltunk, azaz ültünk tehát ismét, hogy Cirkewwába (amit prosztó módon időközben elkereszteltem csirkelábnak) érve ránk kiabáljon egy buszt tankoló fazon az állomáson: nincs éjszakai járat, valójában rosszul szerepel a menetrendben és mindenhol. Ó! Most akkor mi a franc legyen, mert hát ennyi kilométer ilyen terepviszonyok közepette túrázva nagyjából öt-hat óra – mire fáradtan odaérnénk, már virradna. Szerencsére utánunk kiabált egy kínai lány a hongkongi barátjával, hogy ők is hasonló cipőben járnak, felezzük a taxiárat. Végül fejenként tíz euróból megúsztuk a kalandot, a portán pedig eldöntöttük, hogy másnap a buszmegállóban megpillantott hülye nevű Bugibbába megyünk, hogy a fürdővárosban megmártózzunk a sós habok között.

Nem volt kérdés, hogy ott végre homok megy a Budzsiba – persze, csak egy jóféle háromfogásos menü betolása után a parton, amiből két tányér seafood. Az ételek elkészítésével egyébként arrafelé olyannyira nem sietnek, hogy legalább másfél órásra nyúlik egy falatozás, noha mindketten egészséges tempóban űzzük az ipart, tehát percek alatt ürítjük a tányért. Nem baj, mert baromira ráértünk, a víz megvárt minket. Ki is szemeltünk egy bícset, ahol a hullámok szélére heveredve végigdumáltuk a délutánt a szikrázó napsütésben.

Naplementekor átmentünk egy másik partszakaszra – fő a változatosság, ugye –, ahol „odaállok, oszt’ jóvan” pozícióból indulva megkértem Esztert, hogy instruálja a bikinis pózolásomat egy kiugró sziklarészen, amit még a jóisten is ilyen célra teremtett. Hamar hanyatt fekve találtam magam, hátrahajtott fejjel, és közben gondoltam is, hogy hű, bakker. Csak arra nem gondoltam, hogy ennek a dolognak öhm… hatása van a közönségre. Sőt, magát a sokfős közönséget sem vettem észre, csak amikor a hátrahajlásból felnézve egy piros kisgatyás arab állt előttem, a szó összes értelmében. Eszter látta, de nem szólt, amit a sors azzal hálált meg, hogy amíg én egy félreeső zugban átöltöztem, neki kellett az italmeghívások leszerelésével megküzdenie.

Ez az a kép.

Ez az a kép.

Az ugyancsak tengerparti vacsoránál ráböktem egy fura nevű fish-re az étlapon, egy óra múlva pedig egy jókora, mogorva ábrázatú hal meredt rám a tányérról, apró fogait vicsorítva. Úgy éreztem, kutyakötelességem köszönni neki, ha már ilyen konkrét valójában hever ott, aztán szemrebbenés nélkül szálkává csupaszítottam szegényt – mennyei hófehér húsa volt. Mivel az egész napos döglés mindkettőnk mozgásigényét felpiszkálta, a 10 km-es visszasétálás mellett döntöttünk a szállásra. Az első kilométer szép volt és élvezetes. Utána viszont az úttest szélén kellett szlalomozni úgy, hogy szerintem ketten voltunk elvetemült gyalogosok az egész szigeten. Én nem félek a kocsiktól (úgyis látnak, van lámpájuk, legalábbis remélem), szegény Eszter viszont félpercenként ugrott félre, mint a bakkecske.

Sajnos szandál volt rajtam, de olyan, amiben már mentem ennyit, szóval csak ebből nem lett volna probléma. Az út viszont 15 km lett a lezárások miatt, ami már egy kicsit kellemetlennek bizonyult szomjasan és fájós talppal. St. Julian’s felé közeledve elővettem a telefonom, hogy a GPS-en ellenőrizzem, merre kell mennünk az elágazásnál, és akkor történt valami, amiről még szó esik majd: irgalmatlanul eltaknyoltam. Nem vagyok az az esős-kelős típus, legfeljebb megbotlani szoktam néha, de most a vaksötétben lecsúszott az egyik lábam a rohadt magas padkáról, és a telefonomat védve elegánsan letérdeltem az aszfaltra.

st-juliant-hotel-kilatas-tempty

Kilátás a hotelszobából.

Felpattanva szembesültem vele, hogy a bal térdemből csak azért nem ömlik a vér egy ötször öt centis foltban, mert a beleragadt vastag koszréteg rögtön megakadályozta. Patika a közelben sehol, így ezerrel trappoltam tovább, vissza a szállásra. Testfelületük tíz százalékát sem takaró részeg és bedrogozott kamaszok között verekedtem úgy végig magam, hogy csak reménykedtem benne: Eszter valahol ott van a nyomomban. Hátrakiáltani esélytelen lett volna, a szórakozóhelyekről kiáradó zene döbbenetes hangereje még a teli torkos üvöltésemet is semmivé foszlatta volna. Az útvonal úgy hozta, hogy egy meredek és telezsúfolt lépcsőn kellett végigtülekedni, ahol óhatatlanul hozzám dörzsölődött az idegenek izzadt teste a célig.

A hotelbe esve közöltem a portással, hogy kérném az elsősegélydobozt, mire elképedve meredt rám: olyan itt nincsen. (Három csillagról beszélünk, hat emeletről és több száz vendégről, de szerintem egy sarki lebujban is lennie kellene.) „Hájdrödzsen-prokszájd? Betadine? IODINE? Anything antiseptic?” – próbálkoztam a térdemre mutogatva. „Is it fresh?” – kérdezett vissza a fazon sztoikus nyugalommal. Majdnem rávágtam, hogy nem, bazmeg, tavalyelőtti, csak poénból kentem rá egy kis véres-gennyes-kavicsos port. Azt tanácsolta, hogy „talán menjek a klinikára”, de úgy ítéltem meg, hogy 1. ez nevetséges egy efféle karcolással, szerintem nem is számít sürgősségi esetnek, 2. ki tudja hány óra bumlizás és várakozás után kapnék rá valahol valamit, ha egyáltalán.

Eszter mondta, hogy van száz százalékos teafaolaja, ami végül is fertőtlenítő hatású, az éjjel-nappaliban pedig vettem egy csomag sebtapaszt, és feltételeztem, hogy ezzel meg is oldódott a probléma. Kimostam a sebet, lekentem teafaolajjal, majd két tapaszt összepászítgatva leragasztottam.

A következő napon – amiről már egy másik posztban esik szó, mert úgyis lusták vagytok még egyszer ennyit elolvasni egyhuzamban – viszont már nem én voltam az áldozat. És az is kiderül, hogyan került egy random Józsi vére a párnahuzatomra…


Még több utazós bejegyzés itt!


Még több cikk: