Baleset a nyaralás tizedik percében – avagy Máltán közlekedni sehogy sem érdemes

Csili-vili élménybeszámolóval szerettem volna jelentkezni, ami hamarosan jön is, csak elé tolakodott valami. A nem túl kellemes tény, hogy a kölcsönzött kocsi felvétele után alig tíz perccel ott álltam egy körforgalom szélén, és bambán néztem a vezetékeken lógó jobb elülső lámpákra, melyeket méretes horpadás kíséretében egy kisteherautó borotvált ki.

Azt hittem, a kiabáló, mutogató, egymáshoz érve parkoló olaszok közlekedési morálja a legszarabb Európában. Oké, a franciák is versenyképesek, akik minden kereszteződésnél elveszítik a fejüket, és dudálva tötymörgik körül a párizsi diadalívet. Májusban pedig láttam az angolokat, akik legalább következetesen tartanak balra, viszont sűrűn kurvaanyázva, padlógáz-satufék üzemmódban.

Létezik azonban egy sziget, ami szerintem az összes autós, gyalogos és biciklis rémálmát felülmúlja. Olyannyira, hogy a kerékpárosok egyáltalán nincsenek, mivel viccen kívül meghalnának. A neve Málta.

Néha a pálmafa sem vigasztal.
Néha a pálmafa sem vigasztal.

A jogsim hét és fél éves, külföldön eddig egyszer – a tavalyi krétai vakáció alkalmával – vezettem. Balesetem pedig egy volt, szerencsére régen: egy szabolcsi törpevárosban éppen elindultam az elsőbbségadás kötelező tábla után a helyettesítés céljából frissen alám adott céges kocsival, mire egy beszámíthatatlan tudatállapotú biciklis se szó, se beszéd, rám dőlt. Mondhatnám, hogy biztos angol volt, mert rossz irányból és rosszul megválasztott sebességgel érkezett, de hallhatóan magyarul szidta a felmenőimet.

A rendőrök kuncogtak, mert nem láttak még ilyet: kerékpáros ütötte el az autóst, őrület. Az „áldozat” később felhívott telefonon, hogy pénzt zsaroljon ki belőlem – Stohlbuci Palibácsijának pont akkori esetén felbuzdulva, ugye –, de mivel semmije nem sérült meg és nem is ment tönkre, a biztosítónál sem járt sok sikerrel.

Csak a lelkemen maradt seb, mert a fakabátokon kívül egyetlen ember hitt a vétlenségemben. Sajnos a szüleim sem. Sőt, szerintük még szörnyűbb volt, hogy hülyegyerek módjára képtelen vagyok bevallani: figyelmetlen voltam, elcsesztem. Hiába magyaráztam, mi a helyzet, a családi verdának jó időre búcsút inthettem. Pedig nem driftelni akartam vele, hanem Nyíregyházáról átjárni a Debreceni Egyetemre, ahol az első félévet kezdtem éppen.

Az esetből rengeteget tanultam, plusz megtanultam bevetni a röntgenszemet. Nálam nincs bambulás, nincs telefonálás, nincs babrálás. Szívesen hallgatok zenét vagy beszélgetek, de közben minden érzékem éles. Igen ám, csakhogy nem rajtam múlik minden. A közlekedés kölcsönös bizalmon alapuló játék, amiben a szereplők feltételezik, hogy az általuk ismert szabályokat betartja a másik fél. Én is feltételeztem, hogy egyedül a balra tartással és az ennek megfelelően fordított berendezésű autóval kell „megküzdenem” Máltán. Izgalmas kihívásnak tűnt ez, egyáltalán nem féltem tőle.

Kiegészítő biztosítást azért kötöttem, mert jól hangzott, hogy akkor a nyolcszáz eurós letétet nem foglalja le a kölcsönző cég a számlámról. A reptéri irodában aztán közölték, hogy mégis, szóval most azonnal legyek szíves az előre kifizetett bérleti díjon és a fél tank benzin árán kívül negyedmillió forintot előteremteni.

A jóistenkének meg a munkamániámnak hála, némi zsörtölődés után elővettem a bankkártyámat – amiről nem sikerült leemelni az összeget, mert a napi limit kétszázra volt állítva, s a módosítás egy munkanap. Végül útitársammal, Eszterrel megfeleztük a terhet; abban a biztos tudatban, hogy a hétfőtől szerdáig kölcsönzött autó leadásakor rögtön visszakapjuk az egészet. (Mínusz százhuszonöt sem jött annyira jól fejenként, megjegyzem.)

A cuki kis Hyundai i50 volánja mögé huppanva már el is felejtettem az iménti hercehurcát. Egyrészt annyira imádok vezetni, hogy a slusszkulcs elfordításakor rögtön egyensúlyba billen a kis világom, másrészt pedig az első másodpercekben kész adrenalinbomba az anyósülésen kormányozva bal kézzel sebességet váltani, majd az út bal felére hajtani. Utána már nagyjából természetes. Még akkor is, ha kétszáz méterenként indokolatlan körforgalom várja az embert.

„Tök könnyen belejöttem!” – újságoltam Eszternek. Feltűnt ugyan, hogy a népek csöppnyi követési távolságot tartanak, sávokat pedig egyáltalán nem, de mindezt a mediterrán temperamentumnak betudva csak legyintettem. Irányjelzőt nem nagyon használnak, ám mivel a csúcsforgalomban nem lehetett harmincnál gyorsabban haladni – kilométer per órában mérnek, nem mérföldben –, ez hirtelenjében nem tűnt annyira veszélyesnek.

Az egyik körforgalomban éppen kívül haladtam, mivel a következő kijáratnál el akartam hagyni, s egy kisteherautó se szó, se beszéd, kurva gyorsan és dudálva nekem ütközött. Ő egyik sávban sem haladt igazából, csak úgy lazán középen. Én az éles kanyarra felkészülve legfeljebb tizenöttel mehettem, ennek köszönhető, hogy még csak a biztonsági öv sem rántott vissza minket. Valahonnan viszont olyan hang jött, mintha fémdobozt gyűrnének össze, ami igencsak nyugtalanított. A legközelebbi ki- és bejáratot elválasztó járdasziget mellett megálltam tehát, kibasztam az elakadásjelzőt, és megnéztem, mekkora a karcolás.

Hát nem karcolás volt, hanem oltári nagy horpadás. Az ezüstös világoskék autócska jobb elülső lámpái kancsal módon, szomorúan villogva lekonyultak, körülöttük mindenfelől vezetékek lógtak. „Szegényke!” – hasított a lelkembe. Szegény Eszter! Ja, ő jól van, csak megijedt. Szegény anya! Biztos megérezte, hogy baj történt velem. És szegény én, aki nem csinált semmi rosszat, csak nyaralni akart, erre most itt áll egy máltai körforgalom szélén, harmincvalahány fokban, tűző napon, étlen-szomjan, tehetetlenül. Állítom, paraszthajszálnyival könnyebb lett volna akkor és ott, ha egyszerűen beláthatom, hogy ez van, eltosztam, vétkes vagyok.

A platós kisteherautó ötven méterre állt meg, és egy középkorú meg egy idősebb pasas szállt ki belőle. Gesztikulálva rám mordultak máltaiul, mire tudatosult bennem, hogy ez egy kőkemény kommunikációs helyzet, aminek tétje van. Messziről jött emberként kell kiállnom az igazamért, ami azért sem volt egyszerű, mert éreztem, hogy lecsap rám egy enyhe sokkféle. Szerencsére angolul is tudtak, és miután kedvesen közöltem, hogy mivel lószart vagyok hibás, nekik kéne valami betétlapot adniuk, kihívták a warden csávókat. „Az olyan, mint a rendőrség, ők foglalkoznak ezzel. Mindjárt jönnek” – magyarázták, aztán arrébb mentek leülni az árnyékba.

Én nem akartam magára hagyni a kocsit a körforgalomban, Eszter pedig engem, szóval ott maradtunk így hárman, és számoltuk a perceket. Tizenvalahány rendőrautó hajtott el mellettünk, ránk sem néztek. Azaz futólag nagyon is ránk néztek, csak a baleset nem érdekelte őket. Több mint egy órán át aszalódtunk a kánikulában, mire wardenék kiérkeztek.

Felvették a vallomásomat, rögzítették az adataimat, lefényképezték a kocsit, aztán átmentek a másik érintetthez – és jó sokáig ott maradtak. Újabb félóra után megkérdeztük, hogy ugyan, mi a probléma, mert látszott, hogy kézzel-lábbal magyarázás van. Kiderült, hogy az a nyomorult faszkalap idősebb úr, aki vezetett, mindenféle papír nélkül kelt útra. Ki kellett hívni a zsarukat a személyazonosság igazolásához, akikre ugyancsak várhattunk.

„So I came from there” – magyaráztam másodszorra az egyik sebtében elkeresztelt Ward Janinak, aki összeráncolt homlokkal visszakérdezett, hogy „which there?”, és kénytelen voltam ujjal mutogatni az öt bejárat egyikére, azt ismételgetve, hogy „that there!” A végtelennek tűnő procedúra lezárultával érdeklődtem, hogy akkor most mi van, kit ítélnek hibásnak. Jani kettő mosolyogva legyintett: ó, hát azt ő nem mondhatja meg! Majd kivizsgálja a biztosító, annak az ügye. Addig is javasolta, hogy menjünk vissza a kölcsönzőbe, ahol majd adnak nekünk egy új autót a sérült helyett.

Azzal az elhatározással indultunk útnak, hogy helyre tesszük magunkban a történteket, elengedjük az értelmetlen miértezéseket, és továbbhajtva célba vesszük a szállodát, s út közben megállunk, ha látunk egy jó éttermet. Öt perccel, három körforgalommal és tucatnyi vészhelyzet-elhárító manőverrel később, a volánt szorítva, mereven előre nézve kénytelen voltam Eszternek kijelenteni, hogy „ne haragudj, de én ezt így nem tudom vállalni, hagyjuk az egészet a picsába, visszaadom a kocsit, nem kell másik”.

Csendélet Vallettában.
Csendélet Vallettában.

A többi autósnak teljesen természetes volt, hogy kis híján ledarálják egymás visszapillantóját, hozzáérnek a másikhoz, nem ismerik a sáv fogalmát, borzalmas pedálkezeléssel folyton csikorogtatják a kerekeket és előreugratják a verdát, két oldalról egyszerre hajtanak el egy harmadik mellett, közben pedig sűrűn dudálnak akár a szomszédnak is üdvözlésképpen. Színtiszta dodzsem, milliós – és még annál is nagyobb – téttel. Mintha valami bolondokházába csöppentem volna, vagy épp egyedül lennék bolond, amiért próbáltam elkerülni a természetesnek tűnő koccanásokat. (A forgalmi gyanánt kapott papírra rá is volt írva, hogy a lökhárítót érintő találkozást szarjuk le, nem para.)

Mire visszaértünk a reptérre, odáig jutottam, hogy mindenre magasról tojva egyszerűen ott hagytam egy félreeső úton a kocsit, mert nem volt az az isten, hogy parkolással kísérletező virtuózok között szlalomozzak. Besétáltam a kölcsönző pultjához, letettem a slusszkulcsot meg a balesetről szóló warden-igazolást a bankkártyámmal néhány órája oly sokáig szenvedő pasas elé, s mivel nem akartam leseggfejezni az egész népét, közöltem, hogy sokkot kaptam, és ilyen állapotban nem óhajtok vezetni, a sarkon túl találja meg a viharvert kis Hyundai-t. Ő meg rávágta, hogy jó, akkor megtartja a negyedmillánkat az eljárás befejezéséig, vele együtt persze a kölcsönzési díjat és a fél tank benzin árát is.

Ennek a hírnek Eszter is rettentően örült. A busz viszont legalább hamar jött. Harmincvalahány percre ígérte a 9 kilométeres utat, aminek a végén lerobbant. Ott ültünk, és röhögve néztünk egymásra, hogy akkor most mi van. Én akkor már tizenkét órája egy falatot sem ettem, zombi üzemmódban vegetáltam. A telefonos GPS szerencsére elárulta, hogy egyetlen kilométerre vagyunk már csak a szállástól, amit javarészt az említett körülményeket jelentő autóút szélén tettünk meg, huszonvalahány kilós bőröndöt huzigálva.

Így érkeztünk tehát Máltára, a várva várt tengerparti nyaralásra, #azeletcsaszarai hashtaggel.


Még több cikk:

3 Comments

  1. Hát sajnos ugye olyan nem várt dolgok is megtörténnek néha, ami elől esély sincs kitérni. Ami viszont szintén igaz, hogy nem kell ahhoz Máltára vagy akár máshová külföldre utaznunk ahhoz, hogy egy ilyen eset során minden egy perc leforgása alatt megváltozzon. A 2014 -es két napos belföldi nyaralásunkról haza felé tartva történt meg az a tény (dolog), ami alapján kimondhatjuk, hogy az ilyesmi nincs országhoz vagy helyhez kötve. 20 kilométerre az otthonunktól megálltunk egy kellems étteremben ebédelni. A finom falatozás közben egyszer csak így szólt hozzánk a pincér…”kérem önöké az a fekete színű opel odakint a parkolóban?” Ebből mindjárt le esett, hogy “na itt valami nincs rendeben”. Az autójukat megtörték… folytatta. Nem akarok a részletekbe mélyülni, csak rávilágítani arra, hogy SAJNOS, de ez is benne van a pakliban egy utazás során. Egyébként a rossz tapasztalatot leszámítva érdekes sztorit olvashatunk…

    üdv,

    Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s