„Kislányom, nem lehet bekapcsolni a számítógépem, nézd már meg!” – kérte apa két napja. „Akkora sztorim van, majd elmesélem!” – lelkendezett vasárnap egy barátnőm, aki akkor ért haza. Másik három embernek pedig én gyűjtöm a mondanivalót, de nem bírom kinyögni mióta. A macskámat lefekvéskor markolom fel, hogy gyere, baba, a kutyámmal pedig az elmúlt héten csak néhányszor tíz másodpercre találkoztam.

A blogbejegyzés helyett is mást kéne csinálnom, kurvára. Lebeg a fejem fölött egy melóhegy, amit én raktam oda. Szeretem, imádom – éppen ezért nehezen akaródzik leírnom, hogy… ez most sok.

Két portál önálló szerkesztését, heti tizenvalahány cikk megírását, napi iksz hírfordítást és egy kicsiny hírügynökség anyagainak összeválogatását még simán bírom amellett, hogy az éppen aktuális regénnyel egy teljes munkaidős műfordító sebességével haladok.

A teendők súlya.

A teendők súlya.

De amikor saját magamat helyettesítem előre nyolc napra – tehát tizenhattal hamarabb beállok másfélszeres hatékonyságra –, plusz beficcen egy államvizsga, akkor nem vagyok jó gyerek, jó barát, jó gazdi vagy jó akármi. Értem én, amit hozzám szólnak, amit szeretnének tőlem, csak éppen nem tudok érdemlegesen válaszolni.

A segítségnyújtásom olyan, mint féléves vízi hullának az újraélesztés, tompa érdeklődésem pedig friss élmények helyett lassan már homályba veszőkre terjed ki. A közéleti fáziskésésem akkora, hogy még mindig nem néztem meg az EP-választás eredményeit, bár a szüleim mintha még anno elmondták volna ebédnél.

Tiniként arról álmodoztam, hogy karrierista állat leszek. Sikeres, menő, satöbbi. Mivel nem nagyon voltak barátaim, bátran számolhattam azzal, hogy csak az elfoglaltságaimmal szeretnék majd időt tölteni. Ez most így csúnyán hangzik, de a pulyaközeg annyira idegen volt nekem, és annyira nem értettük egymást a többiekkel, hogy lélekben totál berendezkedtem az emberek-nélkül-létre.

Igen ám, viszont nem tudhattam, mekkora baromság az ideám, amíg meg nem tapasztaltam. A megtapasztalás nem jött valami könnyen, hiszen máig zsenge korom ellenére megéltem a munkaerőpiacon ezt-azt. Kivéve egyet. Hiába tanultam és dolgoztam egyszerre, a teljes idő- és energia-lekötöttséget közel sem értem el. Pedig vágytam rá, hogy a két kicsi kezemet a saját teljesítőképességem határára tegyem, és őszinte csodálkozással megállapítsam: hűha, ennyit bírok megcsinálni őszintén, tisztán, boldog lélekkel.

Most sikerült. Elértem a mezsgyét. Még jó helyen vagyok, mert mindent el tudok végezni akkor és úgy, amikor és ahogy szeretném, ráadásul nekem tetsző fizetségért. Mégis megijedtem, hiszen megláttam, mi van a vonalon túl. Sötétség. Üresség. A munkaholisták zsibbadt Kánaánja, ahol nem lehet gondolkodni, nem lehet érezni, csak csinálni kell a soron következő feladatot, és vakon menetelni.

Egyetlen lépés választ el tőle, s azt is tudom, hogy a régi énem – aki nem véletlenül nem kaphatta meg az idáig vezető mesés lehetőségeket – kíváncsian átdugná legalább a kislábujját, milyen lehet odaát.

Most már viszont nem dugom semmimet sehova, mert vigyázok magamra. A következő szint az lesz, hogy szép lassan megtanulok vigyázni azokra is, akik velem, körülöttem vannak, pontosabban a kapcsolatunkra. Még egy kis türelmet kérek, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, amíg tart ez a folyamat!


Még több cikk: