Elhavazva

„Kislányom, nem lehet bekapcsolni a számítógépem, nézd már meg!” – kérte apa két napja. „Akkora sztorim van, majd elmesélem!” – lelkendezett vasárnap egy barátnőm, aki akkor ért haza. Másik három embernek pedig én gyűjtöm a mondanivalót, de nem bírom kinyögni mióta. A macskámat lefekvéskor markolom fel, hogy gyere, baba, a kutyámmal pedig az elmúlt héten csak néhányszor tíz másodpercre találkoztam.

A blogbejegyzés helyett is mást kéne csinálnom, kurvára. Lebeg a fejem fölött egy melóhegy, amit én raktam oda. Szeretem, imádom – éppen ezért nehezen akaródzik leírnom, hogy… ez most sok.

Két portál önálló szerkesztését, heti tizenvalahány cikk megírását, napi iksz hírfordítást és egy kicsiny hírügynökség anyagainak összeválogatását még simán bírom amellett, hogy az éppen aktuális regénnyel egy teljes munkaidős műfordító sebességével haladok.

A teendők súlya.
A teendők súlya.

De amikor saját magamat helyettesítem előre nyolc napra – tehát tizenhattal hamarabb beállok másfélszeres hatékonyságra –, plusz beficcen egy államvizsga, akkor nem vagyok jó gyerek, jó barát, jó gazdi vagy jó akármi. Értem én, amit hozzám szólnak, amit szeretnének tőlem, csak éppen nem tudok érdemlegesen válaszolni.

A segítségnyújtásom olyan, mint féléves vízi hullának az újraélesztés, tompa érdeklődésem pedig friss élmények helyett lassan már homályba veszőkre terjed ki. A közéleti fáziskésésem akkora, hogy még mindig nem néztem meg az EP-választás eredményeit, bár a szüleim mintha még anno elmondták volna ebédnél.

Tiniként arról álmodoztam, hogy karrierista állat leszek. Sikeres, menő, satöbbi. Mivel nem nagyon voltak barátaim, bátran számolhattam azzal, hogy csak az elfoglaltságaimmal szeretnék majd időt tölteni. Ez most így csúnyán hangzik, de a pulyaközeg annyira idegen volt nekem, és annyira nem értettük egymást a többiekkel, hogy lélekben totál berendezkedtem az emberek-nélkül-létre.

Igen ám, viszont nem tudhattam, mekkora baromság az ideám, amíg meg nem tapasztaltam. A megtapasztalás nem jött valami könnyen, hiszen máig zsenge korom ellenére megéltem a munkaerőpiacon ezt-azt. Kivéve egyet. Hiába tanultam és dolgoztam egyszerre, a teljes idő- és energia-lekötöttséget közel sem értem el. Pedig vágytam rá, hogy a két kicsi kezemet a saját teljesítőképességem határára tegyem, és őszinte csodálkozással megállapítsam: hűha, ennyit bírok megcsinálni őszintén, tisztán, boldog lélekkel.

Most sikerült. Elértem a mezsgyét. Még jó helyen vagyok, mert mindent el tudok végezni akkor és úgy, amikor és ahogy szeretném, ráadásul nekem tetsző fizetségért. Mégis megijedtem, hiszen megláttam, mi van a vonalon túl. Sötétség. Üresség. A munkaholisták zsibbadt Kánaánja, ahol nem lehet gondolkodni, nem lehet érezni, csak csinálni kell a soron következő feladatot, és vakon menetelni.

Egyetlen lépés választ el tőle, s azt is tudom, hogy a régi énem – aki nem véletlenül nem kaphatta meg az idáig vezető mesés lehetőségeket – kíváncsian átdugná legalább a kislábujját, milyen lehet odaát.

Most már viszont nem dugom semmimet sehova, mert vigyázok magamra. A következő szint az lesz, hogy szép lassan megtanulok vigyázni azokra is, akik velem, körülöttem vannak, pontosabban a kapcsolatunkra. Még egy kis türelmet kérek, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, amíg tart ez a folyamat!


Még több cikk:

4 Comments

  1. Sokféle vonal oszt bennünket embereket sokfelé. És az oka is szerteágazó annak, hogy miért és hogyan kerülünk a vonal melyik oldalára és mennyi időre. Az egyszerűség kedvéért most csak ezzel az egy vonallal foglalkozzunk. Vagytok ti és vagyunk mi. Ti is sokfélék vagytok a vonal túloldalán: oda venném azokat is akik néha, rövid időre át-átlépik a vonalat és azokat is akik megengedhetik maguknak hogy ott legyenek, meg akik tudatosan nem jönnek át ide és akik nem is képesek rá. Aztán vagyunk mi, akik huzamosabb ideje a vonalnak emezen a felén vagyunk. Hónapok, esetleg évek óta. Mi is számos úton-módon kerültünk persze ide. Együtt kell ezzel élnünk – és az ember mindenhez alkalmazkodik. Nincs, nem volt és nem lesz olyan szar, szutyok szitu a világon, amihez nem. Más kérdés, hogy ebbe milyen tempóban döglünk bele. Bár az életbe úgyis belehal mindenki előbb vagy utóbb. És ha nyakig vagy a pöcegödörben akár ott is rácsodálkozhatsz akár, hogy milyen szép ívben hullik rád az “égi áldás”.

    Én most túl régóta vagyok ezen az oldalon. Többféle technikát kipróbáltam már, hogy visszakerüljek amarra az oldalra, de nem sikerült. Választás és lehetőség persze mindig van csak a következményeket is kalkulálni kell. A maradék lehetőségeim (amiket látok, felismerek, észreveszek) meg nem tetszenek, nagyon nem. De azért választottam megint egyet: Az jön, hogy ha nem tudok visszamenni hozzátok, megpróbálok az ellentétes irányba úgy beszaladni mélyen a vonalon túlra, hogy hátha egyszer körbeérek és nálatok bukkanok ki ismét. Ugyan ezt már próbáltam rövidebb sprintekkel, de nyíltan, úgy hogy mások is láthatták. Ez viszont hosszú távon nem lehetséges – így most annyi a különbség hogy rejtve, titkon, kerülő úton kell haladnom, ami még fárasztóbb és hálátlanabb.

    Arra azért kíváncsi lennék, hogy (persze a magyar társadalmon túl) az olvasóid-követőid-látogatóid közül hányan gyűlnének össze a vonal feléd eső oldalán és hányan az enyémen. Most hirtelen többféle elképzelés és kimenetel is felötlik bennem erről – de tényleg nem merném megtippelni.

    Kedvelés

    1. juj, nagyon elgondolkodtatott, amit írtál. időközben én is megtapasztaltam, milyen a vonal másik felén lenni, mivel a nyaralás előtti utolsó napokban úgy megsokasodtak a teendők, hogy lényegében semmi másra nem bírtam gondolni. nagyon nem tetszett a helyzet, alig vártam a kijutást belőle.

      rájöttem viszont, hogy a vonal túlsó – azaz neked innenső – oldalán maradás mellett egyetlen dolog szól. egyfajta zsigeri félelem, hogy ugyanannyi idő- és energiabefektetés nélkül elromlana valami. a tudat, hogy hajtani kell, muszáj, mert különben… na, ezt a terhet szeretném szépen, fokozatosan letenni. mert nincs az a helyzet, hogy ne lehetne kevesebb munkával ugyanannyi (vagy akár több) lóvét keresni. csak az ember többnyire nem meri ezt elhinni. aki igen, a világ azé.

      Kedvelés

      1. Igen, igazad van a félelemben. Hinni hiszek én, de valóban nem vagyok elég bátor. Nem csak magam miatt, hanem mert a feleségemért és a gyermekeimért is felelős vagyok. És nem az a kérdés hogy lesz-e ugyanennyi vagy több lóvé. A para az, hogy nem lesz esetleg lóvé. Egyáltalán nem. És igen, ez egyéni rátermettség, vállalkozókészség stb. kérdése is. Ami nekem kevesebb van – nem az enyém a világ. De nem is vágyom behabzsolni az egészet (ha álmodozom is néha róla…).

        Kedvelés

        1. na, a felelősség kérdésében oltári mázlim van, hiszen csak saját magamért vagyok felelős. a “nem lesz esetleg lóvé” parát maximálisan átérzem, mert alkalmazottként, majd vállalkozóként is megéltem néhány mélypontot. (ez az a “mert különben”, ami hajtásra késztet, ám ideje letenni a félelmeket.) egyébként attól még, hogy kerülöd a kockázatot, igenis lehet a tiéd a világ. még ha nem is könnyű megtalálni a módját…

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s