Egy emberi kapcsolat értékét könnyen meg lehet állapítani, nagyjából fél perc alatt. Képzeld el, hogy együtt ücsörögtök valami gödörben, és a másiknak sikerül kimászni belőle. Mit érzel? A módszert ígértem könnyűnek, a választ nem. Abba egy kicsit bele is lehet halni, azt hiszem.

Lehet filozofálni rajta, hogy „jó” és „rossz” tulajdonképpen nincsen, csak különböző tulajdonságok és helyzetek, ennélfogva sosem jobb a másiknál senki sem.

Mégis van, amikor gyarló módon úgy érzed: most éppen te vagy lent, ő meg fent. Összejött neki valami, amiről te álmodni sem mersz, esetleg már régóta küzdesz érte. Na, olyankor mihez kezdesz?

Az ezüstérem íze. | Fotó: carbonated.tv

Az ezüstérem íze. | Fotó: carbonated.tv

A probléma onnan ered, hogy ilyen szituban még a saját magaddal szembeni őszinteség is luxusnak tűnhet. Mert nem illik olyat gondolni a hozzád közelállóra, hogy a kurva anyját, törne le a szárnya!

Vagy ha gondolsz is, megpróbálod minél mélyebbre eltemetni magadban, egy kis lelkiismeret-furdalással körülpárnázva. A témáról kevés szó esik, ezért tartom fontosnak, hogy megosszam a saját tapasztalataimat.

Ha nem jobb, csak egoista

Tini fejjel tükröt tartott elém egy olyan kapcsolat, aminek a közös nevezője akkor és ott elég kényelmes volt a számomra. Hiába véltem holtbiztosnak, hogy mellérendelő viszonyra, egyenlőségre és kölcsönösségre születtem, lényegében mindketten őt szerettük – engem pedig egyikünk sem. Önbizalomhiány esetén roppant kézenfekvő, hogy éjjel-nappal a másik tökéletességéről ábrándozol, próbálván nem észrevenni, hogy amaz szinte lefelé beszél hozzád a toronymagas létrájáról.

A kommunikáció ilyenkor úgy zajlik, hogy ha a másik lecsap egy szúnyogot, akkor elvárja tőled a dicshimnuszt. Cserébe a lófaszt se érdekli, amikor te megváltod a világot. És a legjobb az egészben, hogy ő ezt nem látja, ő erről nem tud: képtelen értelmezni a hallottakat, amikor a lehető legérzékletesebb formában felhozod. Néz rád nagy szemekkel, hogy „de a világ kicsi, a szúnyog meg nagy volt!”

A helyzet előnye, hogy így egy idő után lemondasz a világmegváltásról. Egy ilyen ember mellett ugyanis semmi dolgod. Pontosabban csak annyi, hogy a monológjának megfelelő pontjain odaszúrd: „húúúha!” Életfeladatnak sem utolsó a szerep, ha valakinek éppen ezen a téren akad fejlődnivalója.

Én viszont elkezdtem sejteni, hogy ez nekem nem pálya. Hiszen olykor már igencsak vágytam arra a pozícióra, hogy nekem húúúházzanak, vagy legalább két és fél percig egyfolytában jómagam legyek a téma. Szóhoz sem hagytam jutni, amikor a legvégén egy órán keresztül ömlött belőlem, miért nincs már dolgunk egymással.

Ha mindketten szarban vagytok

Az előzőből kilépve egy olyan fantasztikus barátságban találtam magam, ami intenzív röhögéssel feledtette velem a fájdalmat. Kacagtunk azon, hogy milyen dagadtak, milyen bénák és milyen reménytelenek vagyunk. És visítva nyerítettünk másokon. Kiültünk a térre, aztán ment a „nézd már a nadrágját!”, meg a „mekkora a karja!”. Szégyellhetném kurvára, de nem fogom. Inkább átölelem az akkori önmagamat, hogy jaj, te kis dinka, hát ezt is meg kell tapasztalnod!

Egyébként mindketten remekül szórakoztunk. Ő szellemileg saját maga fölé sorolt engem, elnevezett habilnak, szerénységét pedig debilnek. Megkaptam tehát a vágyott húúúhákat, akár napi szinten. Nem mintha tudtam volna mit kezdeni a bókkal, de attól még jó érzéssel töltött el.

Nem vettem észre, hogy az „okosságom” folytonos hangoztatásának van egy sajátos éle. „Bölcs bagolyként ugyanolyan lúzer vagy, mint én!” – súgta mellesleg minden egyes dicséret. Pedig nem volt ő eredendően sem szerencsétlen, sem hülye, csak eldöntötte, hogy márpedig az lesz.

Rájöttem, hogy a létra tetején ragadni sem kellemesebb, mint odalent. Szerettem volna, hogy néha a magasban üljön velem, és ha lezuttyanunk, együtt másszunk fel. Nem ment. A közös nevező a béka segge alatt volt, ahová a lábamnál fogva próbált visszaráncigálni engem. Persze, ő sem tudta, hogy valójában mindkettőnkre nézve romboló hatású a viselkedése – én pedig már éreztem, de elhessegettem.

Az egyik nagy közös problémánk megoldásáért óriási lépést tettem, aminek a kiteljesedését már képtelen lett volna végignézni. Ez tette fel a pontot az i-re. Fájt, mert úgy éreztem, benne hagyom a gödörben. De legalább rájöttem: kirángatni fölösleges, mert a szélsőségesen eltérő fejlődési tempó (és irány?) inkább elengedést követel.

Ha mélyebbről indulva mutatja az utat

A két említett emberi kapcsolat a maga idejében afféle monopóliumra tört nálam. Nem vett körül baráti kör, és ha történt velem valami, nem kellett töprengeni, kit hívjak először. A harmadik nagy tanítóm azonban már többekkel együtt érkezett. Újdonság az is, hogy egyikünk sem ücsörög egyhelyben: nincs lent és fent, csak létra van, amelyen nagyjából egymás mellett haladunk, néha egy-egy fokot visszaesve.

Van egy közös feladatunk, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk most lepkézésnek. Ő annyira vágyott már hosszú évek óta egy saját színpompás pillangóra, hogy annak hiánya nagyon csúnya testi tüneteket idézett elő nála. Olyanokat, amik ellehetetlenítették, hogy megvalósuljon az álma. Hogyan foghatná meg a hálót lebénult kézzel? – kérdezgette magától szüntelen, miközben megoldásokat keresett. Nem kívül, hanem odabent, a lelkében.

Ez a keresés már javában zajlott nála, amikor keresztezték egymást az útjaink, hogy aztán meglepő párhuzamban folytatódjanak. Átéreztem a helyzetét, mert bár az én tudatom felszínét nem mozgatta meg a lepkekérdés, mélyebben viszont felkavart. Eléggé. De olyan szabad információáramlás alakult ki közöttünk, hogy semmilyen tabunk nincs. Simán meg tudjuk beszélni, ha a másik mínusz egy létrafokáról a saját botlásunk jut eszünkbe, mert a kettő valahol egy.

Ebben a légkörben történt meg, hogy ő látszólag egyik pillanatról a másikra – viszont valójában elképesztően kitartó munka eredményeként – lazán lepkészni kezdett. Én pedig itt maradtam a friss ráébredéssel, hogy hiába tagadtam még saját magam előtt is, valószínűleg nekem is lesz dolgom ezzel. Csak még el sem bírom képzelni a hálót a kezemben.

Meglódult tehát létrán (vagy az úton) mellettem, és immáron előttem. Közben pedig felém nyújtotta a kezét – de ezt észre kellett vennem. Sőt, nekem is fel kellett emelni a praclimat, miután beláttam, hogy igen, mozgásban akarok maradni, menetelni felfelé és előre.

Többé már nem mumus számomra, hogy egy adott szerepben, helyzetben, pillanatban jobb legyek valakinél, vagy valaki jobb legyen nálam. Mert visszatekintve látom: akárhogy is élem meg a helyzetet, a fejlődésemet szolgálja.


Még több cikk: