A diák, aki semmit sem tud: megéltem a rémálmom

Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.

Felsőoktatási pályafutásom alatt szinte végig annyira sikerélmény-függő voltam, hogy eszem ágában sem volt lazára venni a figurát, kockára tenni a biztosat. Megtapasztaltam, hogy felkészüléssel és egy kis józan paraszti ésszel a legvérszomjasabbnak kikiáltott tanerőt is le lehet venni a lábáról.

Fotó: drsaraheaton.wordpress.com + én
Bő jegyzet. | Fotó: drsaraheaton.wordpress.com + én

Visszagondolva is hihetetlen csúcspontokat éltem át. „Megmondom, mi van. Alexandra ötöst kap, mindenki más megbukott” – hirdette ki a rettegett, két lábon járó művészettörténeti lexikon, és ötven társam fordult felém, hogy ezt mégis hogy a francba’ csinálom.

A dicső múlt részeként említhetném még a köztársasági ösztöndíjamat, de úgyis csak azért írok pozitív példákat, hogy ne ássam el magam nyilvánosan olyan mélyre a következők miatt. Sosem tanultam végig napokat vagy éjszakákat, és a suli mellett mindig dolgoztam – mégis éreztem, hogy egészségtelen a kapcsolatom a tanulással.

A maximalizmus olyan formáját éltem meg, ami még azt sem hagyta, hogy felhőtlenül örüljek az eredményemnek. Ha kilencvenkilenc százalékot teljesítettem, hiányzott a lelkemnek az az egy. Igen, ezzel akartam kompenzálni saját magam előtt sok mindent.

Most viszont úgy hozta az élet, hogy az utolsó tárgyból, ami a szakfordító- és tolmácsságtól elválasztott, lényegében egy betűt sem tudtam készülni. Az államvizsga közelsége miatt nem volt ismétlési lehetőség, tantárgy-újrafelvételi pedig pláne, hiszen nincs alattunk évfolyam, amelyikhez csúszhatnék, ha…

És itt most megállok egy szóra. Nem vagyok egy rémálmos alkat. Egész földi pályafutásom alatt nem emlékszem összesen háromra. Az egyik, hogy szóbeli vizsgán ülök, és egy mukkot sem tudok válaszolni az elhangzó kérdésre. (A másikban talán ki akartak nyírni, viszont az nem zavart ennyire.)

Na, hát most királykék nyári ruhában és lábujjközi papucsban libbentem be a kosztümben, illetve ingben-pantallóban feszítő két csoporttársam közé. Kihúztam a tételt, hogy hasonlítsak össze két olyan dolgot, amik közül egyikről sincs fingom halvány lila gőzöm se. A lány mellettem új lapot kért, mert már két oldalról telejegyzetelt egy A/4-est.

Én a kölcsön kapott tollal felfirkantottam vagy tíz szót, ami nagyjából egy mérsékelten visszamaradott óvodai nagycsoport szintjét ütötte meg, aztán közöltem, hogy készen állok, vágjunk bele – különben még a háromnegyed óra múlva kezdődő jógát is lekésem. (Utóbbi nem hangzott el, csak a fejemben.)

„OK, I’m not ready, but it won’t get any better, so…” – kezdtem, majd két mondatban kifejtettem, hogy még sosem fordult elő velem ilyen, de egyáltalán nem tudtam készülni. Szóval ask me, please, hátha bírok valamire válaszolni. Szívesen elmeséltem volna, hogy tűrhetetlen hanyagságom oka a napi tizenhat óra munka, ami alatt harminckettőnyit csinálok meg mostanában – semmi túlzás, pedig biztos annak hangzana –, nem pedig az, hogy például szétbulizom az agyam.

Igazából az ok a helyzetet tekintve nem is számított. Nem volt mit átértékelnem vagy megbánnom. Amióta a vizsga létezéséről és időpontjáról tudok, naponta hét óra alvás és egy óra testmozgás minden luxusom. Eszem ágában sincs panaszkodni, mert mindent imádok, amit csinálok. Csak ez most ilyen élethelyzet, amiben néha egy hétig tolódik a beígért pár perces baráti beszélgetés, meg minden egyéb. Ezen a vizsgán nem mondhattam, hogy bocs, épp ma jelent meg a harmadik műfordításom, tessék már átengdeni – mert országok történelmét és kultúráját kellett volna fejből tudni.

Ott ültem, a harminc fokban és zavaromban szakadt rólam a víz. A kínos csend a zsigereimbe hatolt, hogy az összes csontom velejében végigkúszva kényszerítse az agyamat, hogy mondjak valamit, akármit – mert három félév ideje, energiája (és tandíja) vész kárba, ha ez itt most bukta.

Hát elmondtam, hogy a yorkshire-i táj olyan szép zöld, hogy arra nincsenek is szavak, meg a népek hozzánk hasonlóan ejtik arrafelé az „u” betűket. Upsztersz, rubis, bussz, ilyenek. Sőt, olyan dolgokat is mondtam, hogy ha videóra vettek volna, egészen biztosan személyre szóló behívót kapok a Való Világ következő szériájába, valami hülyenő kategóriában. (Most sem túlzok, jaj.)

– Tell me about the South of England.
– Well, London is there.
– And…?
– Double deckers, rain, fog… you know.

A végén odáig fajult a helyzet, hogy amerikai államokat soroltam a túlélésért. A csupaszív kis tanárnő tizenvalamennyi után intett: elég lesz, átenged. Úgy éreztem, legalább fél órán keresztül próbált belőlem kihúzni valami érdemlegeset, ám valójában tíz perc sem telt el. Akkorát égtem, mint a Reichstag; de valójában egy teljesen új helyzettel szembesültem – sőt, utólag tudatosult bennem, hogy magát a nagybetűs stréber-lidércnyomást éltem meg.

Mintha valaki, aki zuhanástól retteg, önként vetné magát a mélybe. Kisvártatva én is a mélyben voltam. Olyan mélyen ellazult tudatállapotban, hogy miniatűr nyáltócsát folyattam a jógaszőnyegre. Utána viszont töprenghettem rajta: ki lett belőlem, ha a saját – nem is olyan régi – rémálmom megvalósulása ennyire viselt meg…?


Még több cikk:

12 Comments

  1. na, ez is micsoda véletlen, hogy ma már a második vizsgázós posztba botlom teljesen véletlenül itt a wordpressen. remélem, jó jel ez a a jövő hétre nézve (holnap írásbeli, csüt. szóbeli államvizsga + megvédés). Grat a vizsgához, ilyen mindenkivel előfordul, még a legjobb tanulóval is, hogy nem tud tanulni egy vizsgára. aztán ha szerencséje van, és tudják a tanárok, hogy amúgy jó tanuló meg szorgalmas, akkor átengedik. remélem, valahogy én is kidumálom magamat csütörtökön (én kivételesen angol helyett szlovákul), holnap pedig jól tippelek a keretezésnél :D

    Kedvelés

    1. thx. nekem kedd-szerda államvizsga, de ott fordítani és tolmácsolni kell, szóval szerencsére nincs mit készülni @=) drukkolok nagyon!!

      ps: egyik csoporttársam anno azt mondta államvizsgán, h ’96-ban volt a rendszerváltás. 3-ast kapott. egy másik pedig 2 tételt tanult meg a 33-ból, kihúzta az egyiket, négyest zsebelt be. de elégedetlenkedett, mert szerinte ötöst érdemelt @;D

      Kedvelés

      1. hú, neked is drukkolok akkor majd kedden és szerdán :) azta, ha jól számolom, ez már a 3. diplomád lesz, ugye? elvileg én is hármat akarok majd, de most megelégszem azzal, ha ez az egy meglesz, mert még ez is nagyon gyenge lábakon áll a mostani állapotomat látva :D xD no de bízom a szerencsében.
        (azért a 96-os rendszerváltás durva. én most hallottam, h vki magyarérettségin nem tudta a magyar himnuszt, de őt meg is buktatták)

        Kedvelés

        1. köszi @=) ha a komm alapot és mestert külön számoljuk, akkor a 3., igen, de egyelőre nem tervezek leállni a dologgal. ne a számmal foglalkozz: ha megtalál vmi, ami érdekel, akkor vágj bele, ha nem, hát pihentesd.

          (áúcs. magyarérettségis élmény: osztálytársam goriot apót így mondta ki 50x szóbelin, ahogy leírjuk. még hangsúlyozta is a tét: gorioTTapó!)

          Kedvelés

          1. hehe, a goriot apót először én is T-vel mondtam, míg a tanárnéni a szünetben fel nem világosított, hogy azt T nélkül kell mondani :D mondjuk ez még jóval az érettségi előtt volt. Viszont azzal fenyegette az osztályt, ha valaki Victor Hugo nevét h-val mondja, az repül :D
            amúgy én csak azért akarok ennyi “diplomát”, mert alapfokkal nálunk semmire se mész (tudományos szakon pláne). szal az alap+mester, és nálunk van olyan, h kisdoktori (nálatok asszem csak a nagydoktori, azaz PhD. van), szal a PhD-t tutibiztos nem vállalom már be (nem akarok még +4 évet suliba járni), de kisdoktori csak egy év, és az nem is nappali, szóval az még jöhet. és nekem ennyi egyetem elég is volt ebben az életben. De örülök, hogy vannak még ilyenek, mint te, akik ezek után is tanulni akarnak. Én úgy érzem, ennyi a kapacitásom, és inkább tanulok majd mást, de semmiféleképpen sem egyetemi szinten.

            Kedvelés

          2. nekem a francia volt az első idegennyelv, úgyhogy pont ebbe nem csúsztam bele. az angol -tion viszont azóta is -szion néha a fejemben -sön helyett, meg ilyenek. ezt a kisdoktori lehetőséget kind of irigylem, mert ilyen nálunk nincsen. csak a bazihosszú phd, ugye @=/ amit megértek, h nem vállalsz be. (abból azonban akad mifelénk levelező meg egyéni tanrend is, bár erősen tudományterület-függő.)

            Kedvelés

  2. Szükség van néha erre is: az isten madarai jutnak eszembe, akik nem aggodalmaskodnak, mégis megélnek. :) Ez egy szép lecke volt az éned CF-részének.

    No, meg az mai magyar oktatásügy színvonala is eszembe jut, de az már más kérdés. A lényeg, hogy túl vagy rajta, óriááááási gratula! :)

    Kedvelés

    1. megélnek, amíg fel nem kenődnek egy szélvédőre @=P szegény CF-részemnek egyre csekélyebb szerep jut, egyemmeg…

      az oktatásügy színvonaláról annyit, h nekem itt és most nem titkolt szándékkal a papír kell. elégedett leszek, miután megkapom – punktum. (részemről annyira tiszta csere is rendben lett volna, h tessék a tandíj, tessék a diploma, köszipuszicsókolom.)

      Kedvelés

  3. A maximalizmus hosszú távon életidegen. Rám is jellemző volt, de mára már arra vagyok büszke, hogy több precíz munkamániást szoktattam trehányságra és “leszarom-mentalitásra” IS.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s