Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.

Felsőoktatási pályafutásom alatt szinte végig annyira sikerélmény-függő voltam, hogy eszem ágában sem volt lazára venni a figurát, kockára tenni a biztosat. Megtapasztaltam, hogy felkészüléssel és egy kis józan paraszti ésszel a legvérszomjasabbnak kikiáltott tanerőt is le lehet venni a lábáról.

Fotó: drsaraheaton.wordpress.com + én

Bő jegyzet. | Fotó: drsaraheaton.wordpress.com + én

Visszagondolva is hihetetlen csúcspontokat éltem át. „Megmondom, mi van. Alexandra ötöst kap, mindenki más megbukott” – hirdette ki a rettegett, két lábon járó művészettörténeti lexikon, és ötven társam fordult felém, hogy ezt mégis hogy a francba’ csinálom.

A dicső múlt részeként említhetném még a köztársasági ösztöndíjamat, de úgyis csak azért írok pozitív példákat, hogy ne ássam el magam nyilvánosan olyan mélyre a következők miatt. Sosem tanultam végig napokat vagy éjszakákat, és a suli mellett mindig dolgoztam – mégis éreztem, hogy egészségtelen a kapcsolatom a tanulással.

A maximalizmus olyan formáját éltem meg, ami még azt sem hagyta, hogy felhőtlenül örüljek az eredményemnek. Ha kilencvenkilenc százalékot teljesítettem, hiányzott a lelkemnek az az egy. Igen, ezzel akartam kompenzálni saját magam előtt sok mindent.

Most viszont úgy hozta az élet, hogy az utolsó tárgyból, ami a szakfordító- és tolmácsságtól elválasztott, lényegében egy betűt sem tudtam készülni. Az államvizsga közelsége miatt nem volt ismétlési lehetőség, tantárgy-újrafelvételi pedig pláne, hiszen nincs alattunk évfolyam, amelyikhez csúszhatnék, ha…

És itt most megállok egy szóra. Nem vagyok egy rémálmos alkat. Egész földi pályafutásom alatt nem emlékszem összesen háromra. Az egyik, hogy szóbeli vizsgán ülök, és egy mukkot sem tudok válaszolni az elhangzó kérdésre. (A másikban talán ki akartak nyírni, viszont az nem zavart ennyire.)

Na, hát most királykék nyári ruhában és lábujjközi papucsban libbentem be a kosztümben, illetve ingben-pantallóban feszítő két csoporttársam közé. Kihúztam a tételt, hogy hasonlítsak össze két olyan dolgot, amik közül egyikről sincs fingom halvány lila gőzöm se. A lány mellettem új lapot kért, mert már két oldalról telejegyzetelt egy A/4-est.

Én a kölcsön kapott tollal felfirkantottam vagy tíz szót, ami nagyjából egy mérsékelten visszamaradott óvodai nagycsoport szintjét ütötte meg, aztán közöltem, hogy készen állok, vágjunk bele – különben még a háromnegyed óra múlva kezdődő jógát is lekésem. (Utóbbi nem hangzott el, csak a fejemben.)

„OK, I’m not ready, but it won’t get any better, so…” – kezdtem, majd két mondatban kifejtettem, hogy még sosem fordult elő velem ilyen, de egyáltalán nem tudtam készülni. Szóval ask me, please, hátha bírok valamire válaszolni. Szívesen elmeséltem volna, hogy tűrhetetlen hanyagságom oka a napi tizenhat óra munka, ami alatt harminckettőnyit csinálok meg mostanában – semmi túlzás, pedig biztos annak hangzana –, nem pedig az, hogy például szétbulizom az agyam.

Igazából az ok a helyzetet tekintve nem is számított. Nem volt mit átértékelnem vagy megbánnom. Amióta a vizsga létezéséről és időpontjáról tudok, naponta hét óra alvás és egy óra testmozgás minden luxusom. Eszem ágában sincs panaszkodni, mert mindent imádok, amit csinálok. Csak ez most ilyen élethelyzet, amiben néha egy hétig tolódik a beígért pár perces baráti beszélgetés, meg minden egyéb. Ezen a vizsgán nem mondhattam, hogy bocs, épp ma jelent meg a harmadik műfordításom, tessék már átengdeni – mert országok történelmét és kultúráját kellett volna fejből tudni.

Ott ültem, a harminc fokban és zavaromban szakadt rólam a víz. A kínos csend a zsigereimbe hatolt, hogy az összes csontom velejében végigkúszva kényszerítse az agyamat, hogy mondjak valamit, akármit – mert három félév ideje, energiája (és tandíja) vész kárba, ha ez itt most bukta.

Hát elmondtam, hogy a yorkshire-i táj olyan szép zöld, hogy arra nincsenek is szavak, meg a népek hozzánk hasonlóan ejtik arrafelé az „u” betűket. Upsztersz, rubis, bussz, ilyenek. Sőt, olyan dolgokat is mondtam, hogy ha videóra vettek volna, egészen biztosan személyre szóló behívót kapok a Való Világ következő szériájába, valami hülyenő kategóriában. (Most sem túlzok, jaj.)

– Tell me about the South of England.
– Well, London is there.
– And…?
– Double deckers, rain, fog… you know.

A végén odáig fajult a helyzet, hogy amerikai államokat soroltam a túlélésért. A csupaszív kis tanárnő tizenvalamennyi után intett: elég lesz, átenged. Úgy éreztem, legalább fél órán keresztül próbált belőlem kihúzni valami érdemlegeset, ám valójában tíz perc sem telt el. Akkorát égtem, mint a Reichstag; de valójában egy teljesen új helyzettel szembesültem – sőt, utólag tudatosult bennem, hogy magát a nagybetűs stréber-lidércnyomást éltem meg.

Mintha valaki, aki zuhanástól retteg, önként vetné magát a mélybe. Kisvártatva én is a mélyben voltam. Olyan mélyen ellazult tudatállapotban, hogy miniatűr nyáltócsát folyattam a jógaszőnyegre. Utána viszont töprenghettem rajta: ki lett belőlem, ha a saját – nem is olyan régi – rémálmom megvalósulása ennyire viselt meg…?


Még több cikk: